„Tinédzserként nagyon sok nehézségem volt, amiket most dolgozok fel” – Interjú Axente Vanessával
Kevés olyan magyar származású divatmodell van, aki akkora sikereket tudhat a magáénak, mint Axente Vanessa – tizennégy évesen már a tokiói Chanel-bemutatón tündökölt, hamarosan pedig nyitómodellként tűnt fel a Prada kifutóján, aztán egymást követték a Vogue-címlapok, de persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy eddigi karrierje során többek között olyan luxusmárkák kampányaiban vett részt, mint a Dior, a Louis Vuitton és a Calvin Klein. S bár több mint tíz, a szakmában töltött év után is ugyanúgy élvezi ezt az életstílust, mint pályafutása kezdetén, nem tagadja: igaz, hogy bejárja a fél világot, mindeközben pedig szebbnél szebb ruhákban, sminkekben és frizurákban fotózzák, valójában a modellek élete sem mindig fenékig tejfel. Nemrég lehetőségünk nyílt beszélgetni vele, az interjú során pedig hamar egyértelművé vált, hogy családja támogatásának, a benne rejlő profizmusának, valamint végtelen tudatosságának köszönhetően a nehézségek ellenére sikerült megmaradnia ugyanannak a kedves, szerény és alázatos lánynak, aki annak idején a zalai vidékről vágott neki a nagyvilágnak.
Tizennégy éves korod óta folyamatosan dolgozol, azóta is a csúcson vagy, a legnagyobb világmárkák arcaként tündökölsz. Milyen volt megélni azt, hogy kamaszként helyt kellett állnod a felnőttek világában?
Akkoriban elsőre nehéz volt, de hamar megszoktam; pici koromban is mondhatni koravénnek számítottam, ugyanis a legtöbb időt felnőttek társaságában töltöttem. De persze furcsa volt az érzés, hogy tizennégy évesen úgy tekintettek rám, mint egy harminc évesre. Maximalista személyiség vagyok, mindig a legjobban szeretnék teljesíteni, és ez segített akkor abban, hogy hamar beleszokjak. Viszont utólag elkezdtem érezni ennek a hatását, rájöttem, hogy nekem tényleg kimaradtak azok az önfeledt tinédzser évek. Nem cserélném el semmire, de vannak dolgok, amiket ma már másképp csinálnék.
Kaptál akkoriban valahonnan segítséget, hogy megküzdj mentálisan ezzel a nem mindennapi élethelyzettel?
Valamilyen szinten kaptam, hiszen a szüleim természetesen végig ott voltak mellettem, de persze az mindig kicsit más, hogyha egy családtagod nyújt támaszt. Akkoriban még nem jött szóba, hogy pszichológussal is beszéljek, én magam sem gondoltam rá. Sajnos a mi kultúránkra az a jellemző, hogy az emberek hajlamosak negatívan tekinteni arra, ha valaki terápiába kezd. Úgy gondolom, az elmúlt években ez valamelyest javult, egyre elfogadottabb pszichológushoz járni – én négy éve kezdtem el. Tinédzserként nagyon sok nehézségem volt, amiket most dolgozok fel, most fejtek és értek meg.
Ma már köztudott, hogy a modellek élete bizony nem mindig csak a csillogásról és az élvezetkről szól, és ugyanúgy, ahogyan bármilyen munkában, ebben a szakmában is meg lehet csömörleni, nem beszélve arról, hogy ez a hivatás rengeteg lemondással jár. Volt olyan időszak, amikor azt érezted, kezd terhessé válni számodra ez az életvitel?
Igen, pont a koronavírus berobbanása előtt; azt éreztem, nagyon elegem van, és már nem izgalommal tekintettem a munkára, hanem teherként. Emlékszem, február közepén hívtam fel az akkori ügynökségemet, hogy „tudom, most volt karácsonyi szünet, de nagyon szeretnék még kérni két hetet”. És pont akkor jött a vírus, úgyhogy kaptam fél év szünetet. Elsőre természetesen kétségbeestem, de közben nagyon örültem. Arra nagyon jó volt az az időszak, hogy újra elkezdtem értékelni a munkámat.
Nehéz volt ezt követően visszarázódni a rendes kerékvágásba?
Inkább az volt a nehéz, hogy a járvány alatt nagyon szigorúnak kellett magamhoz lennem, hiszen a szakmám fizikai jelenlétet igényel, megbetegedés esetén pedig két-három hetes, vagy akár egy hónapos munkáktól estem volna el. Sokszor a barátaimmal sem találkoztam emiatt, nagyobb társaságokba szinte egyáltalán nem mentem, így amikor vége lett ennek a hosszabb szünetnek, örültem, hogy visszatérhetek.
Az egészségedre tehát határozottan odafigyeltél, de mi volt a helyzet az étkezéssel? Modellként elvárják tőled, hogy mindig abban a formában és ugyanazokkal a méretekkel érkezz, mint ahogyan megszokták tőled, több hónapnyi kényszerszünet alatt azonban talán még nálatok is előfordulhat, hogy kevesebb hangsúlyt fektettek a tudatos táplálkozásra. Vagy rosszul gondolom?
Hála az égnek, genetikailag nagyon szerencsés vagyok, illetve kicsi korom óta aktívan sportolok is, tehát nekem úgymond nem kell igazán odafigyelnem erre. Persze, nagyrészt egészségesen táplálkozom, és természetesen emellett rendszeresen mozgok, de tulajdonképpen mindent fogyaszthatok – én is szoktam enni pizzát és süteményeket –, csupán egyensúlyt tartok. Tizenhét éves koromig ez nem annyira volt jellemző; gyerekként nem ettem egészségesen, konkrétan rántott sajton és rántott húson nőttem fel. De ekkor sem a súlyommal volt a problémám, hanem inkább azzal, hogy sokszor leesett az energiaszintem, hiszen nem tápanyagban gazdag ételekkel töltöttem fel a szervezetemet. Aztán szép lassan megtanultam, hogy mi az, ami jó a testemnek, mit érdemes és mit nem érdemes fogyasztanom napi szinten.
Mint említettük, nagyon fiatal voltál, amikor felfedeztek, az azóta eltelt években pedig megtapasztaltad a szakma legnagyobb előnyeit, de a hátrányairól is kristálytiszta képet kaptál. Ha a modellkedés árnyoldalait vesszük górcső alá, mit javasolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik most kezdenek kacérkodni ezzel a hivatással?
Mindenképpen azt tanácsolnám nekik, hogy várjanak vele tizennyolc éves korukig, addig pedig – és természetesen azután is – fordítsanak kellő időt az önismeretre, a pszichológiára. Addig ugyanis, úgy gondolom, az embernek nincs meg az a kialakult személyisége, amire szükség lenne. Az én esetemben nem volt probléma, hogy tizennégy évesen kezdtem, hiszen nagyon elszánt fiatal lány voltam, sosem mentem bele olyan dolgokba, amik nekem kényelmetlenek lettek volna, viszont mentálisan nem biztos, hogy jót tett, hogy olyan hamar megtapasztaltam az elutasítást. Nem igazán az elutasítással van csak a gond, hanem a folyamatos elbizonytalanításokkal, befolyásolásokkal. Még egy tizennyolc éves is nagyon fiatal, de akkor azért már van az embernek valamennyi önismerete. A személyiséget, az önbizalmat és a magabiztosságot nagyon megtépázza ez a szakma.
Sok példa igazolja, hogy a szép külső korántsem elég ahhoz, hogy valaki olyan messzire jusson el, mint te. Keményen megdolgoztál a sikereidért, de mit gondolsz, mi az a plusz még, ami benned megvan?
Alázatosság, kitartás, nyitottság mindenképpen. A modellkedés abszolút az alkalmazkodásról szól. Egész egyszerűen muszáj alkalmazkodni a csapathoz, az adott céghez, és ha ez nem megy, vagy nem vagy rá hajlandó, akkor nem tudsz érvényesülni ebben a szakmában. Ritkán szoktam magamról pozitív dolgokat mondani, de azt tudom, hogy kedves, pozitív személyiség vagyok, és folyamatosan azon dolgozom egy-egy munka során, hogy mindenkivel megtaláljam a közös hangot, hiszen minimum tizenkét órás fotózásokról van szó, ahol nagyon fontos, hogy mindenki jól érezze magát, hiszen csak akkor tud az egész csapat jól teljesíteni. Nem szoktam különbséget tenni; ugyanúgy beszélek az asszisztenssel, a sminkessel, a fotóssal, ahogyan a cégvezetővel.
De, gondolom előfordult már olyan is, hogy minden erőfeszítésed ellenére mégsem sikerült megtalálni valakivel a közös hangot.
Persze, volt olyan is. Úgy vagyok ezzel, hogy mindig megpróbálom kihozni a dologból a maximumot, de ha nem működik, akkor nem erőltetem, hanem elengedem. Nem lehet mindenkinek megfelelni. De az, hogy a nap végén úgy megyek haza, hogy tudom, kedves voltam mindenkivel, megnyugtatja a lelkiismeretemet.
Modellként mindent elértél, amire valaha is vágytál? Esetleg szerepel még valami a bakancslistádon?
Bőven van még a bakancslistámon! Amiket kitűztem célul, mind elértem, de szeretnék még többet. Csináltam már parfüm, smink és ékszer kampányt, számos divatanyagot, valamint címlapot, viszont vannak olyan cégek és fotósok, akikkel még nem dolgoztam, de szívesen tenném.
Eleinte mi is számos nehézségbe ütköztünk. Amikor még nem voltunk együtt, csak ismerkedtünk, mindketten fél évig ugyanabban a városban éltünk Amerikában, aztán a férjem elköltözött, így már a kezdetektől távkapcsolatban voltunk. Viszont abban a fél évben sikerült felépítenünk egy kölcsönös bizalmat, valamint megismertük egymást annyira, hogy azt mondtuk: nem tudjuk, meddig fog ez kitartani, de belevágunk. Mindkettőnknek olyan a személyisége, hogy megbízunk a másikban, és nem is szeretünk ezzel visszaélni. Meg hát annyira működött köztünk minden már a legelejétől, hogy amikor egy hónapig nem találkoztunk és az időzóna különbségek miatt még beszélni sem nagyon tudtunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy inkább hagyni kéne a dolgot. Nagyon jó csapat vagyunk, támogatjuk a másikat a karrierjében. Amennyire nehéz, olyan izgalmas is tud lenni a távkapcsolat, hiszen mindig nagyon vártuk, hogy újra lássuk egymást. Tulajdonképpen nekünk a járványidőszak alatt volt először, hogy úgy igazán össze voltunk zárva.
És azt milyen volt megélni? Nem volt furcsa, tekintve, hogy addig a távkapcsolatot szoktátok meg?
Fantasztikus volt! Pedig amikor épp a Sydney-be tartó repülőgépen ültem, kicsit félni kezdtem. Akkoriban kezdték lezárni Európát, és felötlött a fejemben, hogy lehet, most össze leszünk zárva fél évig. De alaptalan volt a félelmem, mert akkor az nekünk nagyon kellett, és csak erősített a kapcsolatunkon. Azóta is figyelünk arra, hogy időt és energiát szakítsunk a házasságunkra, mert szerintem ez a legfontosabb. Főleg a mi esetünkben, hiszen a férjem egy teljesen másik kultúrából, országból, háttérből jön, mint én, éppen ezért folyamatosan dolgozunk azon, hogy megértsük és elfogadjuk egymást. Egy kapcsolat ugyanis az elfogadásról szól.
Gondolom, világjáróként számodra nem okoz akkora gondot az egymáshoz csiszolódás, no de mi a helyzet a szeretteiddel? A férjed könnyen beilleszkedett a családodba?
Szerintem nekem sokkal könnyebb volt beilleszkednem az ő családi környezetébe, hiszen ott mindenkinek angol az anyanyelve, így már az elejétől kezdve tudtunk kapcsolódni. Illetve az ausztrál kultúra – leginkább az angolhoz tudnám hasonlítani – laza és könnyed, nagy hangsúlyt kap a család, valamint a barátság. Mindent megosztanak egymással, míg szerintem itthon mindenki kicsit individuális családonként. A magyarok sokkal nehezebben nyílnak meg, és szerintem emiatt kicsit nehezebb volt a férjemnek. Meg hát persze ott vannak a nyelvi különbségek. Apuval nem fognak tudni olyan szinten beszélni, mintha ugyanazon az anyanyelven beszélnének, illetve anyuval nem tudnak annyira mély beszélgetésekbe belemenni. De persze a családom így is azonnal befogadta őt, és a kezdetektől fogva támogatták a kapcsolatunkat.
Hol alakítottak ki közös otthont, hol van most a bázisotok? Milyen gyakran jártok haza Magyarországra?
Londonban lett közös otthonunk, de én nagyon sokat járok mostanság haza. Ez annak is köszönhető, hogy két évvel ezelőtt elkezdtünk felújítani itt egy lakást, pont azért, hogy sűrűbben tudjunk hazalátogatni, nemrég pedig végre elkészült. Tavaly indítottam el a márkámat, az Essa World-öt, és tudtam, hogy emiatt sokat kell majd itthon lennem. Szerintem ebben az évben többet voltam itt, mint Londonban.
Nos, igen, időközben a modellkedés mellett saját üzleti vállalkozásba is kezdtél. Üzletasszonyként mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást? Hogy érzed magad ebben a szerepben?
Nagyon élvezem, viszont sokszor meg is rémiszt, hiszen a modellkedésben sosem volt úgymond saját hangom. Annyit eldönthettem, hogy igent vagy nemet mondok egy munkára, de sokszor, amikor legszívesebben nemet mondtam volna, akkor is el kellett vállalnom. Tehát sokszor nem is én hoztam meg a döntéseket, nem én kontrolláltam a dolgokat. Noha most már több mint egy éve annak, hogy elindítottam a márkámat, még mindig kicsit új terep számomra, de minden nappal egyre jobban érzem a magaménak. Folyamatosan fejlődök, rengeteget tanulok. És egyébként szerintem pont erre is volt szükségem; ezáltal jobban megismerem önmagam, rátalálok a saját hangomra.
Van olyan, aki mentorál téged ebben? Kapsz esetleg valakitől pénzügyi tanácsokat?
Örülnék, ha lenne egy mentorom, akitől tudnék bölcsességeket, tapasztalatokat gyűjteni. De így is rengeteg emberrel beszélek, akik segítenek. Illetve szerencsésnek tartom magam, mert a férjemtől is rengeteg segítséget kapok a pénzügyeket tekintve, emellett nagyon sok vállalkozó barátunk van, akikhez bármikor fordulhatok kérdéssel. Mindenkitől csipegetek egy keveset, különböző helyekről és különböző témákban kapok tippeket. A férjem mellett édesapám szokott még sokat segíteni, főleg a logisztikában; ki is veszi a részét a munkából, például tartja a kapcsolatot a gyártókkal. A sógornőmtől pedig a design tekintetében tanulok.
El tudod képzelni, hogy egy nap a hátad mögött hagyod a nagyvilági pörgést, valamint a divatipart, kialakítasz egy nyugodtabb életstílust, és csakis a vállalkozásoddal foglalkozol?
Szerintem sosem fogom abbahagyni a modellkedést, de az a célom, hogy idővel a fő fókusz a márkámon legyen. Emellett pedig, ha bejön egy-két olyan fotózás, amihez kedvem van, akkor azt szívesen elvállalom továbbra is. Amúgy már most is ezen dolgozom, viszont szeretem annyira a modellkedést, hogy nem fogom feladni. Ráadásul szerencsés is vagyok, hiszen az utóbbi években rengeteget tágult a szakma. Nagyon sokáig az volt, hogy egy modell harminc éves korára kifutott, ma már azonban ötven-hatvan éves korunkig is űzhetjük ezt a szakmát.
Peller Mariann nnem csupán műsorvezetőként, szinkronszínésznőként és családanyaként, hanem néhány éve már írónőként is hatással van a hazai közönségre, ha pedig az ember beszélgetésbe elegyedik vele, egyből az az érzése támadhat, hogy bizony sok minden van még a tarsolyában. Önismereti gondolatairól, sokszínű szakmai útjáról, sikereiről, az íráshoz fűződő szeretetéről, hitéről, valamint jövőbeli terveiről beszélgettünk vele, nemrég ugyanis betöltötte a 40-et, ami egyáltalán nem zavarja, sőt: kifejezetten örül neki. Interjú.
Leadfotó: Dominique Issermann
Oldalak
Hasonló cikkek
