Vass Virág: "Tegnap dőlt el, hogy milyen vagyok ma"

Sokoldalú személyiség, akit mindennél jobban érdekelnek az emberi viszonyok. Jelenleg hatodik könyvén dolgozik, emellett rendszeresen publikál különböző lapokban, és folyton új tapasztalatokat keres. Ez mind Vass Virág. És még sokkal több…

17 évesen csöppentél a média és az újságírás világába. Hogyan élted ezt meg?
A többiek kémia szakkörbe jártak vagy táncházba, én fordítottam újságok, fordítóirodák számára. A Képes Újság szerkesztőjének tűnt fel, milyen egyéni hangja van a fordításaimnak, nem sokban emlékeztettek az általam gondozott cikkek, az újság eredeti stílusára. Ez persze szakmai hiba, mégis szerencsét hozott, mert úgy gondolták, ha ennyire egyéni, karakteres ízt tudok adni a fordításaimnak, talán érdemes önálló írásokkal is próbálkoznom. A rendszerváltás idején szinte vallásos áhítattal keresték a "friss hangokat". Így indulhatott el a saját rovatom, a "Kisgeneráció". Játéknak fogtam fel, sokkal sarkalatosabb kérdés volt akkoriban az életemben, hogy szóba állnak-e velem a "menő lányok" az osztályban. Sajnos őket nem nagyon hatotta meg, hogy firkálgatok, úgyhogy az önálló rovat semmiféle előrelépést nem jelentett a 4b hierarchiájában.

25 évesen lettél a Nők Lapja főszerkesztője. Hogyan fogadtak a kollégák?
Főszerkesztő-helyettesnek neveztek ki, ami szintén nagy kihívás volt, hisz egy hihetetlenül tehetséges, kiforrott személyiségekből álló csapat munkáját kellett irányítani. Átmenetileg ugyanis nem volt főszerkesztő. A Nők Lapja akkoriban hatszázezer példányban jelent meg hétről hétre, igazi nagyüzem volt. A kollégák diáklányként ismertek meg, ugyanis a gimnáziumi évek után egy országos pályázat nyerteseként hívtak oda, húszévesen. Kivétel nélkül, mindenkire felnéztem, aki ott dolgozott és talán ők is úgy gondolták, hogy jó ötletekkel tudom segíteni a munkájukat. A szakmai kérdéseket leszámítva egy percig sem éreztem magam vezetőnek, inkább egy olyan embernek, aki a háttérből koordinálja ennek a sok bohém, tehetséges embernek a munkáját.

Alapító főszerkesztője voltál a 2001-ben induló magyar Elle magazinnak. Hogyan sikerült ezt véghezvinned?
Sok-sok embert megnéztek már a francia kiadó emberei, amikor valakinek beugrott, hogy hiszen van egy lány a Nők Lapjánál, aki beszél franciául, és van szerkesztői, vezető tapasztalata. Elhívtak egy interjúra. Leendő francia főnökeim öt perccel a meghallgatás után felhívtak, hogy enyém az állás. Akkor voltam csak bajban, mert nagyon szerettem a Nők Lapjánál dolgozni. Viszont diákként, Molière komédiái helyett az Elle-t lapozgattam a Francia Intézet könyvtárában. Szürreális élmény volt azt hallani, hogy ez a lap eljön Magyarországra és azt akarják, hogy én vezessem be a piacra. Persze hogy belevágtam! Fiatalon nem szerkesztőnek vagy főszerkesztőnek készültem, inkább a magyar Oriana Fallacinak. Láttam magamat a munkáját alázattal végző, szenvedélyes újságíróként, akinek mindenki interjút ad. Az élet úgy hozta, hogy ezek a szerkesztő feladatok mégis megtaláltak, ami örökös dilemmát is jelentett, hisz az írásra így kevesebb idő maradt. Ugyanakkor nemcsak szakmailag, hanem emberileg is tanulságos helyzeteket éltem át, ez a gyors karrierkezdet olyan volt, mint egy intenzív kurzus a felnőttvilágról.

Korábban külföldi tudósítók mellett dolgoztál tolmácsként. Merre jártál?
Egyszer hozta úgy az élet, hogy külföldi tudósítók mellett dolgoztam, viszont az sorsfordítónak bizonyult. Svájcból érkezett egy forgatócsoport, akik a rendszerváltás utáni Magyarországról készítettek egy dokumentumfilm-sorozatot. Velük jártam az országot. Ugyanebben az időben megjelent a magyar lapokban egy felhívás. A riportot, ami talán a legszebb, de egyben legmunkásabb zsurnaliszta műfaj, egy országos pályázattal próbálták visszahozni a magyar médiába. Profik és amatőrök egyaránt jelentkezhettek. Míg a svájci csapattal jártam az országot, arra gondoltam: hiszen éppen itt a riporttéma az orrom előtt. Így született a „Riport a riporterről”, amely végül első díjat nyert, és egyszerre hozta el a Magyar Nemzet, a Magyar Narancs és a Nők Lapja állásajánlatát. Onnantól kezdve már nem tolmácsoltam, hanem írtam. Később az újságírásnak köszönhetően is beutaztam a világot, Libanontól Indiáig sokfelé jártam.