"A haldoklók nagyon érzékenyek" – Terápiás kutyákkal segít a hospice önkéntes
"Előfordul, hogy nemet mond a beteg, de amikor megkérdezem, hogy szeretne-e beszélgetni, vagy tudok-e valamiben segíteni, akkor sokszor örömmel elfogadja a lehetőséget"
Pontosan hogyan zajlik egy találkozó a kutyusok és a betegek között?
Intézményi látogatásnál egyeztetek a nővérekkel, hogy van-e olyan beteg, aki már várja a kutyusok érkezését. Ha igen, akkor nála kezdünk. Egy-egy betegnél igyekszünk annyit maradni, amennyit ő igényel. A kutyák nyitnak egy olyan felületet, amin elindulhat a beszélgetés…a mostani, vagy régi kutyákról, szép emlékekről, családról – és innen tulajdonképpen már bárhová elkanyarodhatunk. Mindig arról beszélgetünk és annyit, amennyit ő szeretne. Ha nincs olyan beteg, aki kifejezetten várná a kutyákat, akkor körbesétálunk, bemegyünk a szobákba, bemutatkozom, bemutatom a kutyákat, megkérdezem, hogy szeretnének-e megismerkedni velük. Előfordul, hogy nemet mond a beteg, de amikor megkérdezem, hogy szeretne-e beszélgetni, vagy tudok-e valamiben segíteni, akkor sokszor örömmel elfogadja a lehetőséget. Az otthon ápolt betegek kivétel nélkül mind nagyon várják a kutyák érkezést, de előfordul, hogy egy-egy látogatás rövidebbre sikerül, mert a beteg nem érzi jól magát.
Milyen szép és/vagy fájdalmas pillanatokat tudsz felidézni, amit a terápiák során éltetek át Mayával és Fridával?
Évekkel ezelőtt egy kisfiút látogattunk, aki nagyon szerette a kutyákat. Az apukája azonban nem, és az egyik látogatásunk végén az anyuka szólt, hogy másnap ott lesz az apuka is, ne lepődjek meg, ha esetleg majd nem fogad bennünket túl kedvesen. Másnap reggel valóban ott volt az apuka is, bemutatkoztam neki, bemutattam a kutyákat is, elmondtam, hogy terápiás kutyák és előző nap voltunk a kisfiánál. Bejött velünk a szobába, leterített egy kék takarót a kisfia ágyára és azt mondta, hogy így már a kutyák be tudnak feküdni az ágyba a kisfia mellé. Csodálatosan szívszorító példája volt ez a szülői szeretetnek.
Szintén pár évvel ezelőtt volt egy bácsi, aki soha nem állt velünk szóba, mindig morcosan nézett a kutyákra. Biztosra vettem, hogy nem szereti őket. Egy nap szólt a nővér, hogy mégis szeretne velük találkozni. Beszélgettünk, kiderült, hogy valójában szereti őket, de tizenöt éves korában meghalt a kedvenc kutyája és azóta nem akart összebarátkozni eggyel sem. A bácsi akkor nyolcvanhét éves volt. A kutyák még a hetvenkét évig épített falakat is képesek lebontani, ha esélyt kapnak.
Hogyan kerültél kapcsolatba a hospice intézményekkel?
Hospice önkéntes képzéseken ismertem meg a rendszert, az intézményeket. A betegellátásban csak az vehet részt, aki elvégezte az önkéntes képzést, aki elfogadja a hospice filozófiát, aki képes a szakértő csapat irányítása mellett, velük együtt dolgozva segíteni a betegeknek, és aki soha, semmilyen ellenszolgáltatást nem fogad el munkájáért a betegtől vagy a családtól.
Hogyan lehet lelkileg feldolgozni, hogy ilyen gyakran kell búcsút venni valakitől?
A hospice szellemiség a halált az élet részének tekinti. Egy olyan folyamatnak, amit nem szabad megrövidíteni, de nem is szabad mesterségesen meghosszabbítani. Ha ezt nem tudnám elfogadni, akkor nem lennék alkalmas hospice önkéntesnek. A hospice szellemiség másik nagyon fontos jellemzője az emberi méltóság tiszteletben tartása, a beteghez való szeretetteljes odafordulás. Arra koncentrálok, hogy mit adhatunk a betegnek – és a szeretteinek, hiszen sok esetben az utolsó közös pozitív élményük lehet a Mayával és Fridával eltöltött idő.
Lapozz, az interjúnak még nincs vége!
Oldalak
Hasonló cikkek
