A Titanic elfeledett hangjai: mindent felégettek maguk után egy új élet reményében - egy család igaz története
A Titanic elfeledett hangjai című regényben valós személyek, munkások és harmadosztályú utasok történetét ismerheted meg. Róluk korábban nagyon kevés szó esett, pedig a hajó legalsó kabinjaiban hús vér családok tervezgették az álmaikat, melyet majd Amerika hozhat meg számukra.
Dr. Jekkel Gabriella - A Titanic elfeledett hangjai
A hajó, amely az indulás előtt még a jobb élet reménye volt
- Mindent összepakoltatok? – kérdezte Emilia a gyerekektől, akik már izgatottan várták az indulásuk idejét.
- Igen, azt hiszem! – nézett körbe Filip – Próbáltam segíteni nekik.
Az asszony körbenézett a házban. Mindenhol bőröndök hevertek. Filip idegesen tördelte az ujjait a szoba közepén, mert a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült megoldani a kistestvérei körül kialakult káoszt. Amint valamit elpakolt, a kicsik szinte azonnal újra elővették őket a táskákból. Mondván, ők éppen játszani akartak. Emilia kedvesen nézett nagyfiára, ezzel meg is nyugtatta őt. Tudta, hogy anyja nem haragszik.
- Sikerült mindent elintézni? – lépett be a házba az apja – Remélem igen, mert én jó híreket hoztam.
Mindannyian leültek a konyhában lévő asztalhoz, ahogy mindig is, ha a férfi valami nagy bejelentést tett. Emilia megpróbálta legkisebb fiát az ölébe venni, de ő a nagyobb testvéreivel játszani akart, így inkább letette a földre. Filip azonban helyet foglalt anyja mellett, hiszen ő már teljes felnőtt tagja volt a családnak. Szótlanul várták, hogy a férfi belekezdjen a mondanivalójába. Ő azonban nem szólt egy szót sem, csupán hét papírlapot tett az asztal közepére. A lapokat perforáció osztotta ketté. A papír nagyobbik felén egy aprócska piros zászló díszelgett fehér csillaggal a közepén. Ezen kívül csak számok és betűk voltak rajta. Filip előtt az asztalon fejjel lefelé hevertek a lapok, így nem tudta elolvasni a rajtuk lévő feliratot. Kérdőn nézett anyjára, akinek a szeméből most aggodalmat olvasott ki.
- Ezek szerint sikerült? – kérdezte halkan Emilia.
- Még szép, hogy sikerült. Hosszú volt az út, nehéz volt megszerezni is, de látjátok mindent megoldunk. Ezekkel indul el az új vagy talán ismét egy új szakasza az életünknek.
Filip most anyjáról az apjára nézett. Kicsit szégyellte magát, hogy még mindig nem érti a beszélgetést, így nem is tud érdemben hozzászólni. Apja azonban a segítségére sietett.
- Nézd meg Filip! Fogd meg! Ez a jegyünk az új életbe!
A harmadosztályú utasok számára is luxust kínált a hajó
A fiatal fiú lassan nyúlt az előtte heverő papírok után, majd szépen sorban maga felé fordította őket, hogy végre megnézhesse a rajtuk lévő szöveget. A hét jegyen, hét egymást követő sorszámot látott. Majd a White Star királyi postahajó feliratát, mely jelezte, hogy a hármas egyik tagjára szól a jegy. A hajó neve kiemelten nagybetűkkel díszelgett a papír közepén.
„TITANIC”
Alatta a beszállás helye, mely Southamptont jelölte meg.
- Ez csodálatos! – csillant fel a fiú szeme, miután hosszasan átböngészte a jegyeket – Sokkal nagyobb hajóval utazunk majd, mint amivel idejöttünk?
- Bizony fiam, ez sokkal nagyobb és sokkal szebb hajó. – válaszolta Carl, majd feleségére nézett, aki még mindig az asztalra szegezte a tekintetét, ahol korábban még a jegyek hevertek.
- Ne aggódj drágám! – fogta meg Emilia kezét a férfi – minden rendben lesz. Tudod, hogy a nagymama miatt kellett hazajönnünk. Mi mindent megtettünk érte, ápoltuk, vezettük a gazdaságot, de nem bírunk vele. Túl sok ez nekünk, ráadásul visszakaptam a worcesteri állásomat. Már semmi nem köt ide minket.
- Csak az emlékek Carl! – sóhajtott az asszony.
- Azok mindig velünk maradnak, de a gyerekeknek is sokkal jobb Amerikában. Ide pedig bármikor visszatérhetünk.
- Tudom – mondta – valahogy ez most mégis más. Más, mint a múltkor, amikor elmentünk.
- De miért? – érdeklődött a férfi
- Mert most mindent felégetünk magunk mögött. Legutóbb összepakoltunk és elmentünk, de itt maradt a ház, a szeretteink.
- Akkor sem tudtuk, hogy valaha visszajövünk. Nem úgy indultunk el a hosszú útra.
- De mégis visszajöttünk, és volt hova Carl.
- A nagymamát ápolni jöttünk vissza és segíteni – mondta halkan a férfi – de ennek már vége drágám. Már nincs itt senki, aki miatt maradnunk kellene. Nincs, aki a gazdaságot vezetné, ha mi elmegyünk.
- Tudom – sírta el magát az asszony – Mégis, most nagyon fáj, hogy elmegyünk, de azt is tudom, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek. Nekik sokkal jobb lesz az életük. Így lehet jövőjük.
A férfi megszorította felesége kezét, de nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy az asszony kisírja magát. Érezte, hogy utána Emilia is jobban fogja érezni magát. Az első utazást nagyon várta az asszony. Carl nem értette, hogy most miért nem lelkesedik annyira, mint legutóbb, de megértette a szavait. Félt valamitől, félt az elválástól, félt hátrahagyni a helyet, ahol felnőtt. Most ugyanis valóban végleg elmennek.
Több tízezer munkás verejtékével készült el és maradt mozgásban a világ egyik leghatalmasabb gőzhajója. A Titanic gyomrában dolgozó fűtők vagy épp az életüket kockára tevő szegecselők életéről viszont szinte senki nem beszélt. Egészen idáig.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
