Ő a Csillagház Barbi nénije - A bal lábát elveszítette, de hivatását nem adta fel
A Femcafe.hu Inspiráló Nők Díj jelöltjével, Horváthné Illés Barbarával beszélgettünk, aki A Leginspirálóbb civil teljesítmény kategóriában várja a közönség szavazatait.
Inspiráló Nők Díj
Díjátadó gála: 2019. március 21-én, a gyönyörű Várkert Bazárban derül ki, kik lesznek az év leginspirálóbb női. Még több információért kattints ide!
Az esemény fő támogatója: Szerencsejáték Zrt.
Ismerd meg a jelölteket! - Horváthné Illés Barbara
A Leginspirálóbb civil teljesítmény kategóriájának jelöltje, Horváthné Illés Barbara egy nem hétköznapi gyógytornász, gyógypedagógus-logopédus. Már egészen korán elhatározta, hogy milyen hivatást válasszon magának, mozgáskorlátozott gyerekekkel szeretett volna együtt dolgozni. Pár év, más területen eltöltött szakmai tapasztalatszerzés után az óbudai Csillagházba került, ahol általános iskolás, halmozottan sérült mozgáskorlátozott gyerekeket nevelnek és oktatnak. Két éve azonban saját maga is érintetté vált: egy gázolás következtében amputáltként éli a mindennapjait. 2017. január 2-án apósát kísérte haza egy kontrollvizsgálatról, amikor egy autó elsodorta őket egy gyalogátkelőhelynél. A jogosítvány nélküli ámokfutó tette az idős férfi életébe került, Barbara pedig elveszítette fél lábát. Hosszadalmas műtétek és rehabilitáció után ma már lábprotézissel él és dolgozik.
A 43 éves mozgásnevelő nincs jelen a közösségi médiában, nem vezet blogot, nem írt könyvet, nem tart motivációs tréningeket, de környezete és a szakma olyan szeretettel és tisztelettel követi őt, hogy önzetlen és kitartó tevékenysége nem maradhatott sokáig titokban.
.jpg "Horváthné Illés Barbara a Csillagház Általános Iskola intézményvezetője")
Hogyan fogadtad, amikor közölték veled, hogy jelöltek a Femcafe.hu Inspiráló Nők Díjára, a Leginspirálóbb civil teljesítménye kategóriában?
Először egy kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon ki jelölhetett engem? Ezt nem árulták el nekem, de nagyon megtisztelőnek érezem, hogy bárki gondolt rám. Én nem vagyok aktív részese a közösségi médiának, csak teszem a dolgom, ezért különösen meglepett, hogy az intézményre és rám irányult a figyelem. Megnéztem az elmúlt évek jelöltjeit és láttam, hogy nagyon klassz embereket választottak ki korábban, ezért tényleg nagyon hálás vagyok, hogy én is egy lehetek közülük.
A környezeted, a családod és az iskola mit szólt a jelölésedhez?
Nagyon pozitívan! A gyerekeim rettentően büszkék rám, annyira helyesek voltak, ahogy velem örültek. A kollégáim szintén lelkesen fogadták a hírt és szorítanak értem, hátha a jelölésből díj is lesz.
Mennyire tudsz azonosulni az inspiráló szóval? Mit jelent ez a kifejezés számodra?
A balesetemet megelőzően nem igazán foglalkoztam azzal, hogy engem mi inspirál. Éltem az életemet és megpróbáltam jól csinálni a dolgaimat. Két évvel ezelőtt, amikor megsérültem, elkezdtem keresni azokat a történeteket és személyeket, amik vagy akik segítségével kicsit felül tudtam emelkedni és tovább tudtam lépni. Rájöttem, hogy minden helyzet tud olyan lenni, hogy az ember több lesz tőle. Nekem nagyon sokat adtak ezek a kis nüanszok, gondolatok egy-egy személy életéből, melyekkel azonosulni, vagy általuk fejlődni tudtam. Most már sokkal tudatosabban élem meg a mindennapokat, megérkeztem a jelenbe. Igyekszem meglátni az apró örömöket, a „most”-ban élés tovább tud lendíteni a nehézségeken. Szerintem nagyon sok minden lehet inspiráló, rajtunk múlik, minek és hogyan tulajdonítunk jelentőséget. Kollégák, barátok és távolabbi ismerősök sok visszajelzést adnak arról is, hogy én magam inspiráló vagyok mások számára, ami nagyon különleges érzés. Bárhova megyek és bárkivel találkozom, a legtöbbször kapok egy olyan pozitív megerősítést, ami által én is jobban érzem magam. Vidám és életigenlő maradtam, de ez nemcsak saját magam miatt jó helyzet, hanem azért is, mert ezáltal bátorítani és motiválni tudok másokat is.
Két év távlatában, mennyit változott a hozzáállásod a baleseteddel kapcsolatban? Hogyan tudtad elfogadni, hogy a sérülés következtében elveszítetted az egyik lábadat?
Az első pillanattól kezdve az van bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az életemet nem vette el a baleset. Ez sem kicsi sérülés, hogy fél lábbal élek, de lehetnék még sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben, szorulhatnék még több ápolásra és segítségre. Nem volt előttem kétség, hogy meg kell birkóznom ezzel. Gyógytornászként sérült emberekkel dolgozom, így evidens volt számomra az, hogy sokkal nehezebb lesz az életem, de nem lesz élhetetlen. Az elmúlt két év rengeteg tapasztalatot hozott. Nagyon sok időnek, műtétnek és erőfeszítésnek köszönhető, mire oda eljutottam, hogy lábra állhattam. Nem volt szabad türelmetlenkednem, és még most sem szabad…. Ebben sokat változtam, most már tényleg meglátom minden napban a lehetőséget, értékelem a kicsi sikereket. Nagyon boldog vagyok, ha úgy telik el egy napom, hogy nincsenek fájdalmaim, egy picivel többet vagy könnyedebben tudok járni. Ami változatlanul nagy küzdelem, hogy a fájdalom továbbra is alapvetően behatárol. Nem tudom, ezt hogyan fogom tudni kezelni az elkövetkezendő években.
Annak ellenére, hogy egy ilyen súlyos testi és lelki megrázkódtatáson átmentél, mégsem választottad azt az utat, hogy feladod a korábbi életed. Mennyire volt nehéz folytatni a hivatásod, miközben a mozgásod korlátozottá vált?
Nekem teljesen egyértelmű volt, hogy folytatom a munkám. Az első hónapokban még sokkos állapotban voltam, de próbáltam tudni mindenről, ami az iskolában történik. Behozták a laptopomat a kórházba, bejártak hozzám a kollégák és igyekeztem az állapotom függvényében segíteni a benti élet. A helyettesem fantasztikusan helytállt a kritikus időszakokban is. A tankerületi igazgatónk is egyértelművé tette számomra, hogy visszavárnak: a kórházi ágyban is az maradtam, akinek kineveztek, így megbíztak bennem és szerencsére bennem is megvolt a lendület, hogy a megváltozott körülmények ellenére is folytassam. Azt viszont nem tudtam, hogy a szakmámat visszakaphatom-e. Sejtettem, hogy logopédusként tudok majd úgy dolgozni, ahogyan korábban, de egy gyógytornásznak alapesetben két lába van... Az intézmény jellegéből adódóan akadálymentes, így fel voltam arra is készülve, hogy kerekesszékkel fogok dolgozni. A lábprotézissel nincs olyan munkabírásom, mint volt, mert sokkal több energiát követel a féllábú élet. Magammal elégedetlenkedem, a munkatársaim, diákjaink és a szülők szerencsére elégedettek azzal, ahogy dolgozom.
Min változtatnál az életeden? Ha lehetne egy kívánságod, ami azonnal teljesülne, mi lenne az?
Ha csak egyet kérhetnék ettől a jótevőtől, az lenne, hogy vegye el a fájdalmamat. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem korlátozna ez sem a családi, sem a szakmai életemben.
SZAVAZZ BARBARÁRA ITT!
A jelöltek közül az olvasók az online szavazás segítségével dönthetik el, ki kapja a díjat, amelyet a március 21-i Femcafe Inspiráló Nők Estje gálán, a Várkert Bazárban hirdetünk ki.
Oldalak
Hasonló cikkek
