Hogy kerül a kutya az asztalra?

Egészen kicsik voltunk még az öcsémmel, amikor a játszótéren “megkergetett” minket egy tacskó. Sosem felejtem el, mennyire rettegtünk és mindketten sikítva menekültünk. Valójában csak mi hittük vérmes üldözésnek, szegény kicsi blöki persze egy jó kis kergetőzős játéknak fogta fel. A szüleink ekkor döntötték el, hogy ez így nem maradhat - nem sikongathatunk, ahányszor meglátunk egy pincsit szabadon -, és beszereznek egy négylábút otthonra. Nem sokkal később meg is érkezett hozzánk egy aprócska spániel, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy mindketten megszeressük az állatokat. Ezután már mindig volt kutyánk, nem is tudtuk elképzelni máshogy. Ezt csak azért mondom most el nektek, hogy alátámasszam: nem alaptalanul ugatok.

Tekintettel másokra...

Tényleg imádom a kutyákat, és bár Budapesten sajnos nem lehet háziállatunk, otthon, a szüleim kertes házában jelenleg is két spániel vár minket vidáman. Bevallom, szeretek velük aludni, nagyon bírom, amikor éjjel felugranak az ágyra és a lábamhoz kuporodnak. Van, akit ez zavar, meg egyesek szerint az eb amúgy se való lakásba, de ebbe a szőrszálhasogató vitába most nem megyek bele. Én úgy gondolom, minden kutyatulajdonos döntse el maga, hogy az otthonában mit enged meg a kedvencének és mit nem. Kint, a nagyvilágban azonban más a helyzet. Van valami, amit egyszerűen képtelen vagyok tolerálni, ha az ebekről van szó. És persze ez sem a négylábú hibája, hanem a gazdié.

Még nyáron történt, hogy a párommal elmentünk ebédelni egy kiülős budapesti helyre. Ne gondoljatok flancos étteremre; egy népszerű láncról van szó, ahova csak úgy beugorhat kajálni az ember. Jó időben hosszú, magas asztalok várják kint a vendégeket. A hely szűkössége miatt, ha sokan vannak, bizony gyakran előfordul, hogy vadidegenek mellett tudod csak elfogyasztani az ebédet, ám ez többnyire senkit sem zavar. Általában engem sem, ezúttal azonban máshogy történt. Bepréselődött közvetlenül mellénk - egy-egy széket kihagyva mellettünk - egy barátnő-páros is. Nekem pedig megállt a kezemben az evőpálcika, amikor a velem szemben ülő lány egyszer csak felkapta a kiskutyáját és szemrebbenés nélkül a köztünk lévő üres székre helyezte. Egy étteremben. Az asztalnál. Ahol mások is esznek. Alighanem megláthatta rajtam a döbbenetet, mert azonnal rám nézett. Nem szóltam semmit végül, aznap szerencséjére a lustaságom és a konfliktus kerülő énem kerekedett felül, csak szerettem volna nyugiban megenni az előttem illatozó thai kaját. Azonban legszívesebben kioktattam volna a gazdát arról, hogy igen is zavaró, hogy a csivavája orra rálóg az asztalra és a szőre esetleg a szomszéd illatos-omlós csirkéjében köt ki.

Hátrább az agarakkal!

És hogy miért is jutott eszembe ez a történet? Nemrég egy ismerősöm büszkén turnézott vele a Facebookon, hogy a kutyája végigpróbálta az IKEA összes kiállított bútorát. Belehempergett az ágyakba, elnyúlt a kanapékon, fetrengett egy jót a párnákon, talán még a konyhapultokat is kipróbálta...Ne értsetek félre, én nagyon-nagyon örülök a kutyabarát helyek forradalmának, legyen belőlük minél több! Szegény kis blökik meg ne egy oszlophoz kikötözve várják, amíg a gazdi bevásárol. De kedves kutyások, kérlek, legyetek tekintettel másokra. Nem mindenki szeret egy tányérból enni egy négylábúval és szerintem egy étteremben a kutyát a székre pakolni mások mellé és a tányérodból etetni nettó bunkóság. Az IKEÁ-ban pedig lehet, a kiskedvenced után a következő, aki kipróbálja az ágyat, egy allergiás lesz, aki egy szál kutyaszőrtől végigtüsszögi-könnyezi majd a napot...Ha elvárjátok, hogy mindenki elfogadja, hogy a kutya bemehet helyekre, ti is fogadjátok el, hogy ennek is megvannak a határai.

Fotó és leadfotó: 123rf.com