„Ebből a gyerekből nem lesz semmi!” – Vagy mégis?

A pályaválasztás motívumainak gyökere feltehetően gyermekkorunkra nyúlik vissza. Akkor kapjuk meg az első üzeneteket majdani foglalkozásunkról, amik kölcsönviszonyban vannak a családunk társadalmi, anyagi és szociális helyzetével. Gondolkodtál már azon, hogy a Te gyerekedet milyen hatások érhetik?

A gyerek felé érkező üzenetek lehetnek „ellenüzenetek” is, amik azt ültetik el bennünk, hogy mivé nem szeretnénk válni felnőttkorunkban. Például, amikor én fodrász szeretettem volna lenni, a nagynénim annyival toldotta meg ezt a jövőképem, hogy „Majd az öreg, zsíros hajú nénik haját is meg kell ám mosnod!”

Későbbi választásunkban meghatározó szerepet játszathat egy „referenciaszemély” is, aki nagy hatással van ránk, példaképnek tekintjük. Elsőként ezt a szerepet jellemzően az óvodapedagógusok, tanárok töltik be. Nemrég előkerült a családi „Gazdálkodj okosan!”, amiben megtaláltuk az indigókék betűkkel nyomott Lakásbiztosítási kötvényt is – kitöltve a nővérem nevére: életkora 8 éves, foglalkozása óvó néni. Én akkoriban állatorvos akartam lenni keresztapám után, aztán ügyvéd az osztálytársam apukája miatt. A környezetemben egyedül ő járt mindig öltönyben, vicces volt és az anyukák is derűsebbek lettek, amikor megjelent. Így tapasztaltam meg, hogy az ügyvédre másképp néznek az emberek. Ahogy a pedagógusokat is másképp emlegették a mi családunkban, de ezt inkább nem részletezem.

Vendéglátós szüleim három lányának mindemellett teljes természetességgel simult a jövőképébe, hogy mindegyikünknek lesz majd egy kávézója vagy cukrászdája. De lehet, hogy együtt fogjuk üzemeltetni! – odavagyok, amikor hasonló álmokat látok megvalósulni kis üzlethelyiségek boltívei alatt.

Az első pofonok

Elképzeléseink, motivációink az élettapasztalatunk gyarapodásával kezdenek szerteágazni – gyermekkori álmunk megvalósulni vagy a feledés homályába veszni. Optimális esetben a serdülőkor fontos krízisein túljutva érkezünk el a konkrét pályaválasztás küszöbére. A választás a személyiségünk érettségét tükrözi, míg a pályaművelés a személyiség strukturáltságának kifejezője lesz.¹

Nos, én mindent kiterveltem másodikos gimnazistaként, miután édesanyám munkahelyváltásával betekintést nyertem a fogyatékkal élő fiatalok életébe. Hétvégente jártam hozzájuk önkénteskedni, gyógypedagógusnak készültem. Az emelt szintű érettségit követő felvételi vizsgán – alkalmasságin – valami történt velem. Azt hiszem, hogy a szüleim külön költözésével homok került a gépezetbe. Az első kudarc után feladtam. Így kerültem a kommunikáció és médiatudomány területére.

Amikor felnőttfejjel először néztem vissza erre az időszakra, sajnáltam, hogy akkor nem éreztem a szüleim iránymutatását. Évekkel később kapott új keretet ez az emlék: ha akkor mégis felvesznek oda, akkor nem kezdek el dolgozni a főiskola mellett, és nem ismerem meg a későbbi férjem azon a munkahelyen, akitől fiam született – és valószínűleg más írná a FemAnyut is. Ráadásul sosem késő a bíztatás! Nem pont úgy és akkor, ahogy annak idején képzeltem, de mostanra megérkeztem a segítő hivatásba.

„Apám is ügyvéd volt, hát én is az lettem!”

A készen kapott életpálya látszólag sok előnnyel jár. Megvan a szépsége, ha a fiatalok követik a családi hagyományokat a pályaválasztás terén is. Idővel mégis kényelmetlenné válhat, ha más cipőjében járunk a sajátunk híján.

A ’90-es években büszke voltam arra, hogy csak az én ellenőrzömben szerepel a szülők foglalkozásánál az, hogy egyéni vállalkozó. A 2000-es években tudtam meg, hogy ez azt jelenti, hogy sok lábon kell állni, különben padlóra kerülsz, ha kihúzzák alólad a talajt. Rengeteget tanultam a szüleim mellett erről a létformáról, aminek viszontagságaival a közalkalmazott szülők mellett szocializálódott férjem – vállalkozóvá válva – csak akkor szembesült.

A „szüleim akarták” diplomák

A felnőttképzésben a szakirányú továbbképzés igénye mellett megjelenik az átképzés vágya is. Elhangzik, hogy „Van egy pedagógus diplomám is, de sosem dolgoztam oktatásban” – vagy éppen közgazdászként. Nem gondolom, hogy hiábavalóak lettek volna az ilyen diplomák megszerzésébe feccölt évek, amikor körüllengte azt a fiatalt a felsőoktatás légköre. Ugyanakkor ezek a történetek mögött kimondva vagy kimondatlanul megjelenik egy olyan szülő képe, aki nem ismerte vagy nem akarta figyelembe venni a gyereke irányultságát, a tehetségét, érdeklődését. Óriási hiányok bukkanhatnak elő. A bíztatás, a támogatás, az őrá szánt idő és figyelem hiánya. Amit persze meg lehet kapni egyetlen tanártól is, aki meglátott bennünk valamit. Vagy egy nagyszülőtől, családi baráttól is érkezhet „életmentő” útravaló.

A „most” ereje

A jó hír számunkra most az, hogy ezeket felismerve kerülünk és vagyunk abban a helyzetbe, hogy a tőlünk telhető legtöbbet adjuk ezekből a gyerekeinknek. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ki biztatná a gyerekünket az életben, ha nem a családja? Ki más hinne benne, ha nem mi? Felnőttként érezhetjük, hogy a saját pályánk alakulásában hol hiányzott a támogatás, a bátorítás, egy jó szó. Hol az iránymutatás, az együtt gondolkodás, az odafordulás egy vasárnapi ebéd után, hogy „Lányom, téged mi foglalkoztat mostanában?”

Ha rágörcsölnénk a gyerekünk tanulmányi eredményeire, érdemes felidéznünk a saját osztálytalálkozóinkat. A jó jegyek még nem garantálják a káprázatos jövőt, ahogy az átlag alatti iskolai teljesítmény sem borítékolja a felnőtt lét kudarcát. A megelégedett élet érzése inkább a kapcsolataink, mint csupán a karrier függvénye. Ezzel nem írom le ezt a sokunk számára fontos „komponenst” sem, csupán kihangosítom az életükből kifelé tartók bölcs szavát, ahonnan visszatekintve állítólag egyértelmű mindaz, ami előtte annyi fejtörést okozott.

Egy szülő sok mindent a gyereke alá tehet a pályaválasztás küszöbén – anyagi támogatást, kapcsolati tőkét, szakmai hátteret –, de ahhoz gyerekkorában járul hozzá, hogy mindebből vagy ezek nélkül is sikert tudjon kovácsolni a maga számára.

¹ Erickson, 1956, In: Kollár, 2004.

Lead fotó, fotók: Pexels /Mikhail Nilov, Olya Kobruseva, Ekrulila/