„Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban!”
Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, kisfiam!
Igen, jól olvastad a fenti sorokat, amiről elöljáróban csak annyit mondok, hogy nekünk bevált – híven a blogom címéhez, ahol ilyen és ehhez hasonló tippeket, trükköket osztottam meg az elmúlt 10 évben. Ez most egy öt évvel ezelőtti emlék lesz, amit szeretettel ajánlok kisgyereket nevelő-szerető olvasóim figyelmébe.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu. A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Az alapkonfliktus
Amikor túl sokszor kell nemet mondással korlátoznunk, korrigálnunk a kicsik viselkedését, attól egyre fásultabbak vagy épp ingerültebbek lehetünk. Érdemes hát ritmust váltani, amikor továbbra is fontosnak tartjuk a törekvésünket – nemet mondani –, csak már nem tudjuk szalonképesen tenni.
A „fordított beszéd” játék
2-3 éveskével pompásan működhet az a játék, hogy minden igen helyett nemet mondunk és fordítva. Attól nem kell tartani, hogy ezáltal csorbát szenved a nemet mondásunk, akár a szülői tekintélyünk. Az akkor történhetne meg, ha a nemet mondásunk könyörgésbe váltana egy cinkosan kimondott, de határozott „igen” helyett – amiről ugye csak mi ketten tudjuk, hogy valójában nemet jelent. Aggódó szülőknek emelem ki, hogy továbbra sem vesztettük el az irányító szerepét, mi hoztuk be a játékot, mi mondjuk az igent vagy a nemet, de ami a lényeg, mi vállaltuk a felelősséget a szülő-gyerek közti kommunikáció minőségéért.
Ennek lett egy 2.0-ás verziója
A szülők többsége elég jó a szapulásban, bosszankodásban, méltatlankodásban, ha a gyerek viselkedéséről van szó. Ráadásul kis eséllyel vesszük észre magunkon, hogy megint újrajátszunk egy régi lemezt. Tehát a szapulás nem egy új keletű dolog, csak mondhatjuk úgy, hogy eddig „rosszra” használtuk.
Játék és játékosság
Két olyan dolog, amit büntetlenül bevethetünk a gyerekkel való együttélés – nevelés – során. Minden alkalommal, amikor jókedvre derítjük a gyerekünket, kétségtelenül szerethetőek vagyunk. Amit általában ki is mutat a gyerek, mert tudja, hogy segítettünk neki: kivezettük a zsákutcából, ahonnan ki lehetett volna hajtani szigorú szavakkal is, vagy kiédesgetni valami jutalommal, de ha csak annyit teszünk, hogy elhatjuk körülötte a ködfelhőket, akkor önként kitalál. Ránk talál. Csupán a hozzáállásunkon múlik, hogy nap, mint nap együttműködésre szoktatjuk, vagy szófogadásra kényszerítjük.
Hogy jön ide a szapulás?
Éppen kivakartam a mosógépből egy halom ruhát, amikor betoppant a fiacskám a fürdőszobába nem teljesen szilárd halmazállapotában: nyúlni kezdett, mint egy rongybaba, azt hiszem, bírkózi szeretett volna, vagy csak lógni rajtam, esetleg belehemperegni a ruhákba. Aznap egyiknek sem tudtam volna örülni, így a hirtelen jött ötlettől vezérelve, belecsaptam egy felszabadító szapulásba – játékból:
„Ha most elkezded itt nekem kiválogatni a saját alsógatyáidat a szárazak közül, én tuti felrobbanok! Eldobom az agyam, ha most összeszeded a zoknijaidat, az biztos! Utálom, hogy állandón azt csinálod, amit mondok. Elegem vaaan!”
Pöröltem vele, hogy felviszi az emeletre és elteszi a helyére az összeset: „Kész, elegem van, én nem értek ehhez a gyerekneveléshez! Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban!” – járkáltam a saját ruháimmal, amíg a hatévesem az övéivel cikázott előttem. Utáltam volna, ha anélkül öltözik fel, hogy könyörögnöm kellene neki, és kimegy a levegőre az apjához...! – hát persze, hogy így tett. Nem maradt min méltatlankodnom.
A saját gyengénkre játsszunk!
Bevallható, hogy időnként jólesne kiereszteni a gőzt és ráolvasni arra az egyméterkére – pláne, ha már több –, hogy egyszerűen az őrületbe kerget, hogy kifutnánk tőle a világból és épp nem tudunk mit kezdeni vele! Viszont belátható, hogy jobb, ha ezt nem tesszük meg igaziból. Mert az bántó és infantilis húzás lenne részünkről. Miért gondolom hát, hogy ebben a játékos formában mégis ér pörölni a gyerekkel, amikor nem futja többre? Mert a humortól nemcsak a kőkemény szavak puhulnak fel, hanem a ráncok is a szülő homlokon.
Szeretek a szavakkal játszani, és ahogy leírtam ezt a címet, feltűnt, hogy az el-altatniban benne van, hogy el. Tőlünk el, vagyis a távolítás. A fel-tölteniben pedig az emelés, akár a felemelés a tenyerünkön hordozva. Ha a gyerek jönni akar, kapaszkodni, velünk maradni, akkor egyértelmű, hogy melyik a célravezetőbb. Nézzünk rá, hogy mit szolgál az esti mese!
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
