„Jobbulást a gyereknek!” – Anyának meg önismeretet
Most éppen egy szemgyulladással járó felsőlégúti megbetegedés kering a környékbeli óvodákban, amiről ismét és mindig ilyenkor az otthon maradó szülők, jellemzőbben édesanyák jutottak eszembe. Sajnos jelentős terheket ez az írás sem fog levenni rólad, ha éppen hasonló cipőben jársz, de talán ad pár elgondolkodtató támpontot, hogy „egyúttal” fontos tapasztalatokkal hagyd magad mögött ezt az időszakot – ahogy majd a gyermeked lelke-szervezete is teszi.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Lebetegszik a gyerek, egyszeriben megváltozik a napi rutinunk, minden korábbi tervünk, feladatunk visszahőköl, hogy előtérbe kerüljön a legfontosabb. Ha figyelmesen meghallgatjuk mindazt, ami a fejünkben-lelkünkben zajlik ezekben a napokban, talán többet is megtudhatunk magunkról annál, ami nyilvánvaló: gondoskodom, tehát vagyok. Összeállítottam egy kérdéssort, ami mentén elmélyíthető önmagunk megismerése, megértése:
- Mi az első gondolatom a beteg gyerekemet látva?
- Hibáztatom-e magam vagy mást azért, hogy lebetegedett?
- Milyen a hozzáállásom a betegségekhez általában?
- Hogyan látom magamat ebben a megváltozott élethelyzetben?
- Hány nap után/milyen tünetek esetén viszem el orvoshoz?
- Milyen viszonyban vagyok a nem gyógyszeres gyógymódokkal?
- Van-e olyan visszatérő tünet, amitől bepánikolok?
- Hogyan hat rám az elesett, legyengült gyerekem látványa?
- Hány nap után kerülök mélypontra?
- Milyen megküzdési stratégiák alakultak ki a családban ezekre az időszakokra?
Lássuk pontról pontról!
A beteg gyereket látva van, aki kifakad, hogy „jaj, ne, már megint!”, más meg lemondóan konstatálja, hogy „várható volt”. Vagy pillanatok alatt áthangolódik, és szinte örül, hogy kiszállnak egy kicsit a mókuskerékből. Ezzel az hangulattal érkezünk meg a helyzetbe.
Ahogy a szezonális betegségről kommunikálunk
Vajon eszünkbe jut-e mást hibáztatni, akár a gyereket, mert „nem vetted föl a sapkádat”, vagy emészt a bűntudat, mert „biztos azért lett beteg, mert keveset voltunk együtt!” Esetleg a nagyszülőknek van egy- egy elejtett mondata, ami a szülői mulasztásunkat firtatja. És az milyen hatással van ránk?
Érdekes 3) a betegségekhez való alap attitűdünkre is ránézni. „Csak legyünk túl rajta mielőbb!” felkiáltással nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A szezonális betegségeket „a szükséges rossznak” tekintjük, amin minden gyerek átesik ebben a korban. Vagy fokozott fenyegetettségérzés kezd eluralkodni rajtunk. Esetleg úgy interpretáljuk a betegségeket, hogy háborúban állunk a vírusokkal, bacilusokkal. Vagy egészen más megközelítésből úgy fogalmazunk, hogy „kellett neki a pihenő”?
Nem mindegy a saját magunknak leosztott szerep sem
És 4) ezekben a szcenáriókban hogyan látjuk önmagunkat? Úgy érzem magam, mint egy cseléd, aki éjt-nappallá téve kiszolgálja a gyermekét, a családot, vagy szuperanyuként tekintek magamra, akinek kulcsfontosságú a szerepe? Mekkora szerepet tulajdonítok az anyai jelenlétnek – babusgatásnak – a gyerek közérzetének javulásában?
Szintén ide kapcsolódik, hogy 5) konzultálni megyünk a háziorvosi rendelésre, ahol az orvos segítségével döntünk a kezelésről, vagy azért megyünk orvoshoz, hogy „csak adjon valamit, amitől jobban lesz a gyerek”? (Alkérdések: mit várunk el a háziorvostól? Hogy kommunikálunk az orvossal, tudunk-e/merünk-e érdeklődni arról, hogy mit miért írt fel, vagy fel sem merül bennünk, hiszen ő az orvos?) Támaszkodunk-e 6) a népi gyógyászatra (borogatások, pakolások, tea- főzetek) is, vagy csak és kizárólag a gyógyszeres kezelésekben bízunk?
Van-e mumusunk?
A betegségeket kísérő, visszatérő tünet alatt például a lázat értem. Sok hiedelem kötődik hozzá a mai napig (megerőlteti a szívet, a magas láz lázgörcsöt okoz, mindig csillapítani kell stb.), hiába változtak meg a lázcsillapításra vonatkozó irányelvek. Mi a legnagyobb félelmem, amikor lázas lesz a gyerek? Tudom-e, hogy annak mekkora valószínűsége van? Tudok-e „barátként” tekinteni a lázra? Ide kapcsolódik az is, hogy 8) mit élünk meg az elesett gyermekünket látva. El tudjuk-e fogadni, hogy ez a betegségével együtt jár, és kísérjük, enyhítjük, amennyire tőlünk telik, vagy „nem bírom látni, ahogy szenved” alapon minden esetben fájdalom- és lázcsillapító gyógyszert adunk neki?
Az aggodalom, a fáradtság juttat a mélypontra, vagy inkább a megrekedtség?
Az, hogy akadályoztatva vagyok a betegség által abban, amivel haladni szeretnék? Hány napig tudok mindent eldobva, teljes szívvel ott lenni a gyerek mellett, és mikor érzem azt, hogy elfogytam: kezdek türelmetlen lenni, kelletlen?
Fontosak a családi stratégiák
Fontos átgondolni, hogy 10) milyen stratégiák mentén szerveződik ilyenkor a családi élet. Egyértelmű, hogy mindent anya visz, vagy lehet rotálni a szerepeket, kiváltani egymást apával? Milyen jó tulajdonsága – meglátása, tapasztalata, alap attitűdje – van az egyik szülőnek, amivel a másikat támogatni tudja ilyenkor, és fordítva? Hol vannak a gyenge pontjaink?
Segít a tapasztalat
A tehetetlenség-bizonytalanság faktor növekedése nehezíti meg igazán ezeket az élethelyzeteket. Ez miből tevődhet össze? Jelentős része talán abból, hogy nem mi irányítjuk a körülményeket, és ez bizonytalanságot szül, ami tehetetlenségbe torkollhat. Kinek mennyire erőteljes a kontrolligénye. Hiszen a gyerek nem kerül ki a betegségből egy csettintésre, nem tudunk bizonyosak lenni a pontos kórlefolyásban sem, vagy hogy mi okozta egyáltalán – sokszor az orvos sem. Itt játszanak fontos szerepet a korábbi tapasztalataink, megfigyeléseink. Tudok olyanról, aki a gyerek születése óta naplózza, hogy milyen betegségekkel találkoztak eddig, mi az, ami bevált, mi nem volt hatásos. Ez a tudatos odafordulás is egy módja lehet a biztonságérzetünk növelésének. Mert hogy ennek a „faktornak” van egy olyan része, amire hatással tudunk lenni, vagyis törekedhetünk arra, hogy normalizáljuk a helyzetet kísérő érzéseinket, még mielőtt eluralkodnának rajtunk – bepánikolnánk.
A fenti kérdések nekem ezen a téren segítettek eligazodni, ezáltal több tudatosságot vinni azokba a nehéz élethelyzetekbe, amit egy betegségekkel tűzdelt időszak hozott – adott.
Van egy 12 kártyából álló csodás kis kártyacsomagom, amit egy kedves édesanyától kaptam ajándékba. Csupán egy-egy szó áll a kártyákon, mégis nagy felismeréseknek, sokat mondó mosolyoknak nyitott már utat. Úton-útfélen, mert szokásommá vált magammal hordani. Nem csak csoportfoglalkozáson kínálom meg vele a résztvevőket, hanem egy kávézás, akár egy buli közepén is odanyújtom a társaságnak. Egyik reggel én is húztam, hátha eltereli a feszült gondolataimat, s lám, mi állt rajta: „nagy levegő”.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
