„Ennek pedig az a pozitív hozadéka, hogy amit megértünk, ahhoz változik a viszonyulásunk is.”
Tízhónapos volt a fiunk, amikor azt éreztem, hogy teljesen elanyátlanodtam. „Vannak napok, amikor a sarki zöldséges az egyetlen felnőtt társaságom – arra a tíz percre, amíg a gyümölcsöket válogatom –, és szánalmas, ahogy késő délutántól lesem az órát, hogy mikor ér már haza a férjem.” Akkoriban még nem tudtam pontosan nevén nevezni a „bajom”, hát a bűntudat, hogy nem becsülöm eléggé, amim van, és a düh között csúszkáltam, ami sokszor a gyerekem apján csattant.
Nagyon szeretnék úgy fogalmazni, hogy ne egy újabb „már megint megmondták” cikkel nyomasszalak téged arról, hogy mit nem csinálsz jól, ha Te is így érzel, kedves Anyuka, mert ilyesféle jótanácsokkal bizonyára nálad is tele a padlás. Az emberek nagyon szeretik megmondani, hogy a másik mit csinál rosszul, főleg, ha egy kisgyermekes anyáról van szó. Lépjünk is át már most a jó és a rossz kontextusán, mert beszűkíti a mozgásterünket, ha a világunkat – mindennapjainkat, gondolatainkat, cselekedeteinket és mulasztásainkat – e kettő szerint mérlegeljük. Az anyaság pont egy olyan létforma, ahol megjönnek az átmenetek „jó” és „rossz” között akár saját magunkat, akár a családunkat nézzük. Nem ismerek olyan anyát, aki csak jó dolgokat tesz és mond, ahogy olyat sem, aki mindent elrontana. Vagy aki mindig önfeledt és elégedett volna. Sőt, inkább többet olyat, akinek a jó érzései kimutatásában – megengedésében – van elakadása. Ők a mártír anyaság örökségét viszik tovább, aminek feloldásához épp akkora tudatosság szükséges, mint felvállalni, hogy anyaként sem vagyunk mindig maradéktalanul boldogok.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Két óriási ellentét fogad bennünket már az anyaság kezdetén
Ott, a lebukizott textilek gyűrűjében, megváltozott idomokkal, sajgó testrészekkel érezzük a legkevésbé nőiesnek magunkat, miközben biológiai szempontból nem is lehetnénk annál „nőbbek”, mint hogy képesek voltunk életet adni, majd táplálni a testünk melegében. Ez az egyik, kinek nehezebben, kinek könnyebben feloldható paradoxon. A másik pedig „az egyedül vagyok” mélysége annak ellenére, hogy több hónapon át ketten vagyunk, majd éveken át a legintimebb testi-lelki közelségben egy kis emberrel. És akkor még nem beszéltünk arról az érzelmi hullámvasútról, amire a tudatlanok magabiztosságával váltottunk jegyet. Átható boldogság, könnyfakasztó öröm, csordultig tölt a szeretet, aztán megtapasztaljuk a dühöt, a mérget, a csalódást és még ki tudja, hogy mi mindent, amiről beszélni se merünk, hogy megláttuk magunkban.
De mit szól ehhez a környezetünk?
Nemrég egy újdonsült anyukával beszélgettem, aki a beszélgetés felénél kezdett elejteni egy-egy fél mondatot arról, hogy nem egészen olyan ez az anyaság, ahogy gondolta. Aztán a mondat másik felével el is ütötte, „de hát mi az az életben?!”, meg hogy időnként azt se tudja, milyen nap van, de hát ő még a szerencsésebbek közé tartozik, hogy nem kell baba mellett dolgoznia és így tovább. Atya ég! – gondoltam magamban – Nem sokat változott az elmúlt tíz évben a kisgyermekes anyák helyzete, ha még mindig el kell púderezni a mondataink végét.
Biztosítottam róla, hogy teljesen megértem az érzéseit, mert felismerem az élethelyzetet. Bár évekkel később sok minden más megvilágításba kerül, eltörpülnek abban a helyzetben óriási problémának tetsző dolgok, megfogadtam, hogy sose fogok legyinteni utólag. Amikor a könyvemet szerkesztettem, ügyeltem arra, hogy az egykori blogbejegyzéseimből se lúgozzam ki visszamenőleg azt a lelki állapotot, amiben az első években voltam, mégha utólag magabiztos kézzel kanyaríthattam volna frappánsabb megoldásokat egy-egy helyzetre. Mert az a szülő, aki most éppen a pár éves gyerekével bajlódik, nem egy kész recepthez tud kapcsolódni, hanem a folyamathoz, amibe belehelyezkedve ráláthat a saját megoldásaira.
A kapcsolódás hiánya a „bajunk”
Amit azért teszek idézőjelbe, mert valójában egy alapvető emberi igényről van szó. Nem túlérzékenységről, picsogásról, unalomról, „nagy jó dolgában nem tudja” és a többi meg nem értettségről árulkodó címkéről. Másokhoz – leginkább a sorstársakhoz – való kapcsolódásban élhetjük meg azt, hogy látszunk. Nem vagyunk egyedül a gondolatainkkal, mást is érintenek hasonló problémák, hogy megértve, elfogadva, támogatva vagyok – mindez a mentális jóllétünk, azon túl pedig az életben való tájékozódásunk alapja. Csakhogy a városi életmód kevéssé támogatja azokat a körülményeket, amik kisebb közösségekben élve adottak ehhez. Ki kell mondani, hogy a gyerek ellátásán túl, létfontosságú kisgyermekes anyaként kapcsolódást keresni magunknak, különben a hiányból űr keletkezik bennünk.
„A többiek megosztásai segítettek abban, hogy igazán elfogadjam a saját érzéseimet”
A Kapcsolódó Körök projekt is arra irányul, hogy a kisgyermeket nevelők körül pótoljuk a covid által is megtépázott szociális hálónak azt a szerepét, amit a tapasztalatcsere, az építő beszélgetések, a hasonló cipőben járókkal való kapcsolódás nyújt. Ezáltal is csökkenhet az elszigetelődés, az őrlődés egy-egy probléma felett és a bizonytalanság, ami rontja a mentális jóllétünket. „6 résztvevő, 1 dilemma, számtalan megoldás” szlogennel a Kapcsolódó Köröket egy-egy konkrét dilemma köré szervezzük azzal a céllal, hogy online, vezetett beszélgetés keretében megoldásokat körvonalazzunk a résztvevőkkel együtt. Mindezt asszociációkkal segítve, elgondolkodtató kérdésekkel könnyítve, játékosan, bizalmas légkörben. A csoportban létrejövő kollektív bölcsesség a csoportfoglalkozások hozzáadott értéke. Minden alkalommal sikerül felhozni a mélyből valami olyat, ami segíti a megértést. Ennek pedig az a pozitív hozadéka, hogy amit megértünk, ahhoz változik a viszonyulásunk is.
Nincs semmi ünnepi hangulatom! Ahogy általában az ünnepek felé közeledve, úgy húsvét előtt is többször hangzik el ez a mondat a felnőttek szájából. Miért nincs? Vagyis mitől lenne? Mitől volt gyerekkorunkban? És hogyan lesz a gyerekeinknek?
Leadfotó/Fotók: Fekete Janó, Blazsekné Farkas Anikó
Oldalak
