„Ezzel máris leoldódik az önzés vádja az idealizált anyaképről, hogy ott álljon a hús-vér nő.” – Boldog Anyák napját!
Szeretettel ajándékozom az alábbi sorokat – érzéseket, gondolatokat – minden FemAnyu-olvasómnak, aki elindult az anyává válás útján. Tartsál akár egy emelkedőn, vagy a hullámvasút alsóbb ágán, mind egy irányba tartunk. Részletek a „Nekünk bevált” kötetből.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Sokszor egy-egy filmjelenet hatására vagy csak úgy a semmiből elkap és megcsavar az érzés, hogy mindjárt fel fog nőni. Mindjárt nem fog hozzám bújni. Mindjárt eltűnik a szemem elől ez a kicsi kéz. Ahogy a karocskák átfonják a nyakamat, és csak az érzés csüng majd a helyén. Úgy tűnik el mellőlem a mocorgás, ahogy eltűnt belőlem is kilenc hónap után – sosem nyilallt még belém ennyire „az élet rendje”. Mindjárt. De addig még bosszankodom és türelmetlenkedem. Addig még meg kell küzdenem magammal is százszor, hogy ne üljek fel minden indulatnak, és bátran engedjek a pihe-puháknak. De hol van ez a szívszorítás? Hol van a patakokban folyó érzelem, amikor türelmetlenül kapnám el a csuklóját, hogy már menni kell?! Jobban szeretnék még panaszkodni kicsit, meg sóhajtozni egy szabadnap után. Visszadugnám a fejemet a hétköznapok sodrásába inkább, mert ha nem volna bennem ennyi gyarlóság, félek, hogy kiszakadna a szívem a helyéről, nem bírná el az idő múlását. Talán elbírja majd addigra, mire felnőtt lesz, és csupán az apró test súlyának emlékét ringatom. Ha majd enyém lehet a bizonyosság, hogy jól szerettem őt. Talán ha addig még elégszer guggolok mellé, hogy meglássam, ami feltartja ahelyett, hogy jönne már.
Carpe diem, Anya!
Van az úgy, főleg lehangolt időszakokban, hogy a kötelező körök, mint sátorrúd a sátrat, úgy tartják meg a napunkat, hogy a fejünkre ne omoljon. Étkezések, öltöztetések, vetkőztetések, altatások. Tudod, amikor lessük az órát, hogy még mennyi van vacsoráig, mert onnan már látjuk a végét. Olyankor biztos elfelejtem, amit a derűs idő mutatott meg újra, hogy még mennyi mindenre megtaníthatom. Nem is értem, hogy tudok olyan kelletlen lenni vele máskor?! Itt van pár kavics. Kimeríthetetlen téma. Lehet vele formákat kirakni, számolni, csoportosítani szín szerint vagy méretre. Megmutatni, hogy egymás felé nem szabad dobni, de ki tud távolabbra? Találunk olyat, ami vizes még a tegnapi esőtől – jöhet az esődal –, és szárazakat, amiket a nap megsütött. Hallgatok. Ő utánozza, ahogy ülök: keresztbe teszi a lábait, és rám nevet. Láthatóan jól érzi magát, számára most minden így tökéletes. A kavicsok, az üldögélés velem. Én sem lennék most máshol! – és egy tavaszt ígérő fuvallat kicsalja a szemem sarkára a pillanatot.
Ritkán adatik meg
Ritkán adatik meg, hogy teljesen kívülről lássuk magunkat. „Kizoomoljunk” a valóságunkból, a pelenkákból, konyhából, játszótérből, munkából, bevásárlásból. Hogy elveszítsük az időt egy pillanatra, és elérjen egy olyan gondolat, amelyre éppen szükségünk van. Szándékosan nem fosztom meg ettől a pátosztól sem, mert tavaszt ígért már a reggel is, annak minden bizsergésével. Olyankor sokkal, de sokkal könnyebben megy minden! A kék motorját hajtotta, szaporáztam mellette a lépteimet. Egészen megszoktam a kis műanyag kerék zakatolását a betonon, pedig eleinte milyen rohadt hangos volt!
– Autó, kukucs – körülnéz a járda széléről, majd nyújtja a karjait, felkapom. Ahogy ismét föltekintek, megpillantom magunkat a szemközti sarkon. Ott állok a fekete-fehér nyári ruhámban, mellettem a férjem, mellkasán az alvó babánk. Tanakodunk, hogy hol ebédeljünk. Izgalmasan ismeretlen még minden. Érdekes, hogy pontosan emlékszem az érzésre, milyen volt körbenézni onnan a költözésünk napján. Látom az utat, amit bejártunk azóta, fönt és lent egymás után. Sok? Kevés? Gyors? Lassú? Más? Vagy ugyanaz? – lebbenek a jelen fölé. Ahonnan rácsodálkozom, hogy igazából mind egyszerre. Tudok példát hozni az összesre. Egyszerre érzem magam kulcsfigurának és porszemnek. Egészen megkönnyebbültem, mert ezek szerint bármelyik lehetséges. Pusztán a bent formálja a világot körülöttem.
A sóvárgásról
Szoktam én sóvárogni? – feltettem magamnak a kérdés, miután egy olvasóm erre panaszkodott magával kapcsolatban. Azt hiszem, időnként engem is zargat a visszahozhatatlan felett érzett szívszorítás, ha arra gondolok, mennyi mindent szerettem abban, ahogy ketten éltünk. Szóval igen, szoktam. És meg tudnám-e állni, hogy ne tegyem? A sóvárgás egy állapotnak tűnik nekem, ami a tétlenségünkről árulkodik. Nem lehet csak úgy abbahagyni. De két tulajdonságát már megtapasztaltam: közvetve le lehet redukálni és nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk. Túlhaladva a „nem szabad” gondolati blokkján, azt szükséges elcsípni, hogy mit hiányolunk pontosan és milyen formában tudnánk azt átmenekíteni a mostba. Erről beszélgettünk egy barátnőmmel: „Jobban belegondolva, nincs is állandó mehetnékem. Péntekenként extra hosszú parkozásra szoktam vinni a gyereket, hogy minél hamarabb le tudjam fektetni este. Szoktunk is röhögni a férjemmel, hogy milyen anya az ilyen! Szeretünk sorozatot nézni, beszélgetünk. Egészen más tud lenni olyankor az otthonlevés, mint napközben, amikor a gyerek is fent van” – mondta. De ha arra gondol, hogy lehetőségük sem lenne lelépni egy kicsit, mert nincs, akire hagyják a gyereket, az kétségbeejtő tud lenni. És ha ez az érzés tartósan fennáll, akkor elkezdi megkérdőjelezni azt is, amivel addig elégedett volt.
Ez olyan emberi! Igen, nyomasztó, ha egyszerre sok téren vagyunk elzárva attól az érzéstől, hogy „megtehetném, ha akarnám”. A személyes mozgásterünk leszűkülése mentálisan is megterhelő a kisgyerekes létben. Óhatatlanul felerősödhet bennünk hosszú távon, hogy „innen menekülnöm kell”, ha csak képletesen is, a belső színfalaink mögé. Abban látom a felnőtt lét felelősségét, hogy senki nem végzi el helyettünk „a feltáró munkát”. Nem veszi számba helyettünk a szükségleteinket, nem méri fel a lehetséges akadályainkat – köztük akár önmagunkat –, hogy aztán a megoldás felé vezessen. A saját életünknek mi vagyunk a „szakértői”, még ha külső segítségért is folyamodunk.
Megszületésük pillanatában
Megszületésük pillanatában a miénktől elválni készülő csöpp kis test a függőség hálójába pottyan, és tartja meg azután is sok éven át. Az idő múlásával oldódhatnak a szálai, amik tőle futnak hozzánk. De sosem fordítva, míg lélegzünk. Én nem lehetek boldog már anélkül, hogy ő ne lenne az. Ő sem lehet önfeledt gyerek, ha az édesanyja nem az. Ezzel máris leoldódik az önzés vádja az idealizált anyaképről, hogy ott álljon a hús-vér nő. Aki kapiskálja már, mit vállalt azzal, hogy világra hozta a gyermekét: önmagát.
Tízhónapos volt a fiunk, amikor azt éreztem, hogy teljesen elanyátlanodtam. „Vannak napok, amikor a sarki zöldséges az egyetlen felnőtt társaságom – arra a tíz percre, amíg a gyümölcsöket válogatom –, és szánalmas, ahogy késő délutántól lesem az órát, hogy mikor ér már haza a férjem.” Akkoriban még nem tudtam pontosan nevén nevezni a „bajom”, hát a bűntudat, hogy nem becsülöm eléggé, amim van, és a düh között csúszkáltam, ami sokszor a gyerekem apján csattant.
Leadfotó: 123rf.com, Nekünk bevált könyvfotó: Blazsekné Farkas Anikó
Oldalak
Hasonló cikkek
