Az otthon légkörét meghatározza, ahogy egymáshoz szólunk
Az év vége felé közeledve érdemes tartani egy önellenőrzést, hogy hogyan beszélünk egymással a családban. Idézőjelbe tehetném, de végül is ez pont az, amit jelent: leellenőrizzük, vagyis tudatosan megfigyeljük, hogy valóban aszerint kommunikálunk-e, amit jónak tartunk? Vagy újra koptattak rajtunk eleget a hétköznapok ahhoz, hogy a kedves kérésekből helyből utasítás legyen, az érdeklődésből számonkérés, a bolhából meg elefánt...?
Óvodás volt még a fiunk, amikor a karácsony közeledtével először éreztem szükségét annak, hogy javítsunk az otthon eluralkodott hangulaton, amit az határozott meg, ahogy egymáshoz szóltunk. Elképesztően jól ment! Két hét múltán már kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem a fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel és pikírt hangon kérjük meg egymást valamire, nem blamáljuk le a másikat és nem vágunk a szavába. Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Nem tévedés a többesszám
A gyerek pantomimművész módjára másolt minket! A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris volt, ezzel igyekezett nyomatékot adni mondandójának. „Anya, megyünk legózni?” – dáing-dáing, ugráltatta a szemöldökét. De ment neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: „Ezt most komolyan mondod?” A fejingatással egybekötött verzió már a „Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosult. De volt neki sajátja is, nem rólunk koppintott készlet: orrocska felhúzva, szemek könnybe lábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy „NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra. Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyeztem ki. Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekelt a könnybe lábadt szem – apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett.
Elmesélem, hogy volt...
Amikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam – vagyis azt hittem –, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legósdobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy „Anya, szerinted...?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!
– Anyaaa! – ekkor jelent meg a könnycsepp.
– De csak azt akartam... – tért volna vissza az előbbi gondolatához a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza!
– Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!
– De anya! – rám förmedt. – Most én beszéltem! – próbálta ő is keményre venni, de elcsuklott a vége.
– Ez most nem az a helyzet! – szemöldökeim lecseszős pozícióban, felháborított, hogy a saját szavaimat hallottam vissza. – Mert előtte már többször szóltam, hogy...
– NEEEEM! – üvöltötte el magát.
Összetört a mécses – mondják –, milyen kifejező! Elkomorodik a kisarc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel?
Bolhából elefánt
Túlzás volt a reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktatnom. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a most, amit odakiabáltam, „az én mostom”, hanem az övé. Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én. Belépünk, és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni – én nem. Belépünk, és felderül. Ráhasal a sámlira, nyüglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán – vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legósdobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom őt. Kit érdekel?! Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek, aki elképesztő módon játékot lát mindenben – miközben én legszívesebben elbőgném magam, hogy haladjunk már! Mi, felnőttek, haladni akarunk. Ők pedig csak lenni. Talán, aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni.
Vissza a jelenbe
Ennek már sok éve, mégse évült el ez a történet – tapasztalat –, mert úgy van az élettel, és így benne a gyerekneveléssel, hogy amiben még nem igazán sikerült szintet lépnünk, ahol még lehetünk teljesebbek, ott azt újra és újra visszakapjuk, csak más formában. Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodunk a sápítozáshoz – csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul, káoszt gerjeszt maga körül.
Muris volt az a kis szemöldök-ugráltató ábrázat akkoriban, de a hunyorítós kiskamaszt már komolyan kell venni, mert tűpontos műszerei vannak a szülői igazságtalanságra – a saját szabályaink be nem tartására –, amit nem fél az orrunk alá dörgölni. Hála Istennek! Hát nem ezt akartunk?! El kell fogadnunk, hogy ha nem vagyunk tévedhetetlenek, akkor a legfőbb erényünk csak is a hitelesség lehet. Sokszor nekünk is újra kell kezdeni azt a mondandót ahhoz, hogy a szeretet hangját erősítsük, ne a hibáztatásét, hogy jó példával járjunk elől. Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem feltétlen nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak, hát az nem egyszerű. Végül is a megdermedt viaszt is csak lassan melegítve lehet fölszedni...
Ebben a szellemben kívánok boldog új évet a FemAnyu-olvasóinak!
Lead fotó, fotók: Pexels
Oldalak
