A félelemkeltés művészete: ezt kaptuk, ezt is adjuk tovább

Félelemkeltés - az akaratunk megvalósításának és a saját boldogságunk tönkretételének eszköze. Miért csináljuk és hogyan vetkőzzük le ezt a rossz szokást? Szakértőnk, Kováts Krisztina cikkét olvashatjátok.

Hol akad el boldogságunk – a félelemkeltésnél?

Gyerekünk játszana, nincs kedve azt a sokat bebiflázni. Nem tudjuk, hogyan vegyük rá a tanulásra – nem kapja meg vágyott kisautóját, nem engedjük el barátaihoz, rosszabb esetben a pofon is elcsattan. Párunknak szüksége van a kikapcsolódásra, elmenne pecázni, barátaival beszélgetni. Nem akarjuk, besértődünk, megfenyegetjük, félelmet keltünk, ha nem ránk figyel. Nem úgy haladnak beosztottaink, ahogy mi elképzeljük. Nem fogadjuk el. Akaratunkat keresztülvisszük, ha kell, félelmet keltve. A legkevesebb, hogy kiabálunk, pénzbeli juttatással megvonásával fenyegetőzünk.

Honnan születnek bennünk ezek a félelmet keltő gondolatok, mondatok? Van – e jogunk bárkiben is félelmet kelteni? Amit kapunk, azzal gazdálkodunk.

Ha a szülőknek határozott elképzeléseik, álmaik vannak a gyerekeik felé, melyeket nem tudnak elengedni, akkor nem is tudják elfogadni gyerekeiket olyannak, amilyenek. Ha meg akarnak felelni a világnak, a gyerekeik sikerei által szebbnek, többnek akarnak látszani, hogy ezt elérjék – könnyen alkalmazhatják a félelemkeltés eszközét, melynek fokozatai az érzelmi zsarolástól kezdve a megverésig bármi lehet.

A minta adva van – a módszert, amit szüleink, az „Istenek” adnak, átvesszük. Akarva, akaratlanul, de megtanuljuk, ösztönösen ebből gazdálkodunk – ha nem látjuk át, nem vagyunk elég tudatosak.

Ha nem én ütök, engem ütnek

Mi van a félelemkeltés hátterében? Akarat. Görcsös ragaszkodás egy elképzeléshez. Rugalmatlanság, kényelmesség. Az „Egy istenbe” vetett hit, ami „Én” vagyok. A másik/mások tiszteletlensége, el nem fogadása, tulajdonképpen - a félelem. Mitől fél, aki félelmet kelt, miért akar mindent kézben tartani?

Hozott és gyerekkorban tanult kondíciók ezek – ha nem én „ütök”, engem „ütnek”. Jobb megelőzni, hisz az „ütés” fájdalma már gyerekkorból ismerős – nem akarja a lélek újra átélni. Nem akar kicsi és kiszolgáltatott lenni, mint gyerekkorában. Amit tanult, tovább adja – gyerekeinek, beosztottainak, környezetének. Ám épp ez mutatja, hogy még mindig mennyire kicsinek és kiszolgáltatottnak érzi magát - eddig rajta „ugráltak”, de most ő „ugrál” másokon.

Talán észre sem veszi! Ahogy ő sem tudott kiszolgáltatottságában, tudás hiányában szüleinek jelezni, úgy az ő gyerekei/beosztottjai sem tudnak, vagy nem mernek szólni. Még azt is hiteti, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Amit el akar érni, azt eléri. Dicsekszik alkotásával, gyerekeiből kipréselt, látványos mutatványokkal, s eszébe sem jut, hogy emberi lelkek megnyomorítása által képes magát többnek érezni.

Lapozz, a cikk folytatódik a következő oldalon!

Fotó: Divorce Matters