Nem hiába Oscar-gyanús Adrien Brody legújabb filmje - kritika A brutalistáról
A brutalista című filmet hazánkban elsőként - hónapokkal a hivatalos mozipremier előtt - a Budapest International Film Festival mutatta be.
Nem a cél fontos, hanem az odavezető út...vagy mégis?
Ritkán fordul elő, hogy egy filmet egynél többször megnéznék a nagyvásznon. Idén eddig ilyet egyedül a Dűne második részével tettem és most, A brutalistával. Brady Corbet grandiózus, évtizedeken átívelő alkotásában Adrien Brody egy Tóth László nevű fiktív magyar zsidó építészt alakít, aki a II. világháború után az Egyesült Államokba menekül. Tóth nem sokkal megérkezése után egy jelentős munkalehetőséget kap a helyi dúsgazdag üzletember, Harrison Van Buren (Guy Pearce) ajánlatára, ám élete főművének megvalósítása számos akadályba ütközik. A film intim módon mutatja be Tóth magánéletét, különös tekintettel, feleségével, Erzsébettel (Felicity Jones) való kapcsolatára, akivel közösen nevelik László unokahúgát, Zsófiát (Raffe Cassidy).
Bár A brutalista azzal épített hatalmas hype-ot maga köré, hogy filmfesztiválos debütálásait követően egyből olyan legendákhoz hasonlították, mint a Keresztapa, a Vérző olaj vagy az Aranypolgár, talán pont emiatt fog rengeteg ember csalódottan távozni a moziból. A brutalista ugyanis maximum egyedül abban hasonlít ezekre a filmekre, hogy egy nagyszerű színészi alakítás köré épít fel egy kort, világot és mutatja meg ennek a gyönyörűen eljátszott karakternek az útját, átalakulását Amerikában. Ez ugyanis messze nem egy tökéletes film.
Tény, hogy az idei Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánnal díjazott alkotás különleges képi világával és egyedi hangzásával az első perctől fogva magával ragadja a nézőt, a mestermű szó mégsem merült fel bennem, mikor felálltam az első vetítés után. A történet vezetése egyenetlen, a szünet utáni második etap egyenesen túlnyújtott. Az epilógus borzasztóan szájbarágós, már-már giccsbehajló. Bizonyos karakterei egyszerűen irritálóak, holott valószínűleg inkább pont szerethetőnek kellene lenniük, a szex jelenetei pedig inkább arcpirítóan kínosak, mintsem átérezhetőek. A film megnézése után ezekkel a gondolatokkal, érzésekkel távoztam. Pörgött az agyam a látottak körül, László karaktere körül. Az élete és a benne lévő személyek körül. És pörgött az utána lévő napon, és az egész héten, és pörög most is, mikor ezeket a sorokat írom. Ez a film valamiért nem enged el.
Talán felesleges is leírnom, de Adrien Brody csodát művel a magyar holokauszt-túlélő bőrébe bújva. Színészet magasfokon. Köszönhető a jól megírt, rétegzett karakterének és az általa hozzáadott olyan nüánszoknak, mint a tökéletes magyarsággal kiejtett b*azdmegek, vagy a szomorú szemöldökei, amik 70 fokos szögben konyulnak lefelé, amint meglátja rég látott unokatestvérét, Attilát. László egy hűtlen, gyakran önző, drogfüggő művész, aki ezen tulajdonságok mellett is szerethető és érthető. A Bauhaus-építészet egyik legnagyobb tehetsége. Elhiszem, hogy ez az ember, aki szinte beleőrül abba, hogy megvalósítsa ambiciózus álmát, létezik/ létezett. Nyílván Corbet valaha élt személyekből merített ihletett, de olyan rétegeket adott ehhez a fiktív személyhez, hogy kétségkívül elhiteti magát. Hiszek benne. Legfőképpen azért, mert emberi.
Brody mellett a legtöbb színész parádésan játszik. Guy Pearce. Ó, Guy Pearce. Szenzációs. Hálás vagyok Corbet-nek hogy két ilyen „elfeledett” vagy inkább csak alulhasznált színészt kért fel, mint Brody és Pearce. Minden díjat megérdemelnek. De ebben a filmben még az olyan kis szerepekben is brillíroznak, mint Alessandro Nivola vagy Joe Alwyn. Talán ez is az egyik oka, hogy ekkora alakítások mellett bizony akad olyan is, ami egyszerűen gyenge, zavaró, de leginkább erőltetettnek érződik. Sajnos a szünet utáni második felvonásban begurul a vonat és megérkezik a mi Erzsébetünk, főhősünk neje, aki számos megpróbáltatás ellenére végre újra egyesülhet szerelmével, a sokat ígérő újvilágban. Lászlóval együtt én is vártam Erzsit, de kettőnk közül valószínűleg én csalódtam nagyobbat, és nem éppen pozitívan. Erzsébet nagyon jól leírható egy mai divatos szóval: cringe. Ciki. Zavarba ejtő. Feszengősen kínos. Cringe, ahogy Erzsi beszél, cringe, amit az ágyban művel, cringe ahogy fájdalmaival küzd betegségét követően, de az is, ahogy alapvetően reagál dolgokra.
A régi klasszikusokhoz való hasonlítgatását talán a film formátuma és a két rész közé beékelt szünet követelhette meg a kritikusok részéről. Vistavision kamerával 35 mm-es filmre nem divatos dolog mostanában mozgóképet felvenni. A film színeinek, fény-árnyékainak és szemcsésségének köszönhetően határozottan elkapja az embert egyfajta nosztalgikus érzés. A szünet pedig rátesz erre egy lapáttal, a családi fotóval és az éteri zongora betéttel, ami alatta megy. És habár A brutalista határozottan művészfilm, mégis nézőbarát a maga módján. Nem érződik feleslegesnek a szünet. Nem akasztja meg a film ritmusát. Sok három órát meghaladó filmet készítő példát vehetne erről a hozzáállásról… khm Scorsese mester, most rád nézek.
Mitől újranézős? Amit az első vetítés során szerettem, azt másodjára szinte imádtam. Ami az első nézésnél kiakasztott, az a másodiknál megbocsájtott dologgá vált bennem. Már az sem zavart, hogy bizonyos magyar forgatási helyszínekre ráismertem. El tudtam felejteni, hogy a Rudabányán található brutalista épület annak a bizonyos komplexumnak a részét képezi, amin László dolgozik, vagy, hogy a Pennsylvaniába tartó út kiköpött mása a Gárdony és Seregélyes között lévőnek. Sőt, kicsit büszkeséggel töltött el. Nem vagyok egy nagy patrióta, mégis azt éreztem, hogy igen, ez egy magyar építészről szól. Magyarul beszélnek benne, igaz valószínűleg sok helyen AI segítségével, de akkor is. Magyar szakemberekkel, színészekkel és statisztákkal, magyar helyszíneken forgattak. Sőt, Erzsébet karakterével is kicsit elnézőbb lettem, mégis egy olyan nőről beszélünk, akit csontritkulásig éheztettek a nácik, és jó párszor élet és halál között lebegett, sőt, még a szeretett férje is meg-megcsalta.
A brutalista legnagyobb hibája hogy agyonajnározták a kritikusok. A zenéjéről ódákat zengtek, pedig nem olyan emlékezetes. Rendkívül jól szolgálja ki a történetet és nagyszerűen simul bele a miliőbe, de ennyi. A film vágását is agyondicsérték, amit talán az első fele meg is érdemelne, de a második részben lenne bőven még mit feszesebbé tenni. Az epilógus esetében pedig boldogabb lennék, ha valahogy másképp lenne megoldva, mégis van funkciója és értem mit szerettet volna vele mondani a rendező. Ismétlem, ez a film nem hibátlan. Mégis a jó film definíciója számomra az, ha gondolatokat ébreszt, érzelmeket vált ki, de legfőképpen újra nézeti magát és A brutalista velem ezt tette és teszi most is.
A hazai mozikba várhatóan január 23-án érkezik.
Rövidfilmek mellett nagyjátékfilmek is szerepelnek a programban 32. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon, amelyet november 6. és 10. között tartanak Marosvásárhelyen – tudatták a szervezők.
Leadfotó/Fotók: Universal Pictures
Oldalak
