Lehet szexből szerelem?
2011 a forró hangulatú jelenetekben bővelkedő romantikus vígjátékok éve lesz, tekintve a szexet sem mellőző előzeteseket és mozifilmcímeket, mint a Csak szexre kellesz vagy a Friends with Benefits. Most nézzük az évindító szerelmi bonyodalmat, a Szerelem és más drogokat.
A szerelem és más drogokat címéből adódóan, meg persze a sok reklámnak köszönhetően nagy érdeklődéssel fogadta a közönség és a szakma, nem beszélve a két főszereplőről, a neveletlen hercegnőként ismert Anne Hathawayről és az ügyeletes szívtipróról, Jake Gyllenhaalről. A szakma egy pár jelöléssel is díjazta a beskatulyázott szerepükből kilépő két színészt, de főleg Anne Hathawaynek jár az elismerés, aki ugyan szerepéből adódóan, de könnyedén lejátszotta a mozivászonról a Holnapután és a Túl a barátságon sztárját. De mielőtt bármilyen tanulságot megfogalmaznánk a filmről, lássuk a történetet!
Adott egy sármos nőcsábász, Jamie Randall (Jake Gyllenhaal), aki már a nyitójelenetben a főnök barátnőjével kokettál egy műszaki üzlet dolgozójaként, és pillanatok alatt leszédíti a kollegina bugyiját, ahogy minden más nőét is, akivel csak dolga akadt. Az elmaradhatatlan telefonos lebukós jelenetet követően a következő pillanatban Jamie már a gyógyszeriparban kamatoztatja meggyőző képességét, ugyanis vaskos fizetés reményében most gyógyszerügynökként tengeti mindennapjait. Jake Gyllenhaal a boci szemeivel, a meggyőző dumájával és a termékmintákat rejtő gurulós táskájával nem csak a filmbeli titkárnőket, orvosi asszisztenseket, de a moziban kedvesük mellett ülő női közönséget is hamar leveszi a lábáról.
A film elején nem véletlenül látjuk az 1996 feliratot, ugyanis a férfi orvosokat szívtipró sármja helyett az 1997-ben újnak számító potencianövelő szerrel, a Viagrával kenyerezi le. A Viagrán kívül nem sok jelentése van az 1996-os cselekménynek, ha leszámítjuk azt, hogy ezzel is felkeltik a nézők figyelmét, és érzékeltetik, a tanulságot mellőző szokásos vígjátékoknál komolyabb hangvételű drámára számíthatunk, de a műfajok keveredésére még visszatérünk.
Tehát a mi szívtipró Jamie Randallunk a sikerben és nők gyűrűjében fürdőzve mindenkit egy-két perc alatt levesz a lábáról, majd ugyanolyan gyorsan ejti is őket, amikor az első fél óra után találkozik a film másik főszereplőjével, Maggievel (Anne Hathaway), akiről azonnal kiderül, hogy Parkinson-kóros, a két színész között pedig csak úgy forr a levegő, így nem nehéz kitalálni, hogy ebből még bőven lesz bonyodalom, újra megragadva a néző figyelmét. Maggie nem olyan, mint a többi nő, akivel Jamie eddig találkozott, öt perc beszélgetésből, majd öt perc szexből álló randijuk után nem zaklatja telefonhívásokkal és szerelmével a függetlenségmániás Jamie-t, ha csak nem egy lopott pásztoróráról van szó a ház előtt vagy egy kávézó raktárjában. Az érzelem nélküli testiségen alapuló kapcsolatukat csak az fenyegeti, hogy Jamie beleszeret Maggiebe, aki viszont betegségéből kifolyólag csak bonyodalmak nélküli szexet akart a sármos gyógyszerügynöktől.
És itt kezdődhetne csak az igazi dráma, hogy mi lesz azután, hogy a lány betegsége egyre súlyosbodik, és a remegés miatt lassan már semmit sem tud megfogni. A film mégsem mélyül el a Parkinson-kór bemutatásában, így a szereplőkről sem kapunk teljes jellemábrázolást. Nem tudjuk pontosan, miért viselkedik Maggie másként a betegség előrehaladtával, és egyáltalán mik a Parkinson fázisai. Azon túl, hogy orvosról orvosra járkálnak, majd egy csapat remegő Parkinson-kóros találkozóján találjuk magunkat, ahol egy beteg nő férje próbálja menekülésre bírni a kétségbeeső Jamiet, nem igazán mélyül el a betegség komolyságában és lélektanában, ahogy azt sokan várnánk.
Talán ebből kifolyólag éreztem azt, hogy a halálos betegség csak egy ütőkártya a rendező kezében, hogy kitörhessen a romantikus vígjáték sablonjából, és minél több díjat söpörjön be - ami sikerült is, bár megjegyzem, ez inkább a színészek érdeme-, ám azzal, hogy sem a drámába, sem a jellemábrázolásokba megemlítésnél mélyebben nem merül bele, csak összezavarja a nézőt. Hiszen aki romantikus vígjátékra fizetett be, nincs szüksége halálos drámára, csak ütős poénokra, és a színészek közti kémiára, aki pedig a film előtt bekészített egy százas zsepit, sajnos annak is csalódnia kell. A film igazán drámai része pont ott kezdődik, ahol a film véget ér, hiszen ki tudja, mi lesz velük a szerelmük elfogadása után, amikor a szex helyett a betegség lesz a kapcsolatuk mozgatórugója. A dráma helyett így mégis a romantika marad előtérben, ahogy a szexkapcsolatból szerelem lesz, és ahogy olyan szeretnivalóan harcolnak a szerelembeesés ellen, majd képtelenek beismerni azt. A romantikán túl azért a vígjátékot is meg lehet találni a filmben a színészek közti vibrálásból vagy a helyzetkomikumokból adódóan, amiről sokszor a túlsúlyos bátyó karaktere gondoskodik.
A tanulság a film szerkezete kapcsán a romantikus vígjáték és a dráma műfajának összeférhetetlensége, mert egyik sem tudott igazán kibontakozni, tartalmát tekintve pedig az, hogy egy idő után még a legelszántabb, kötődésképtelen „zsák” is megtalálja a foltját, akiért érdemes feláldoznia az addig foggal-körömmel védett függetlenséget is.
Oldalak
