Sírtam, mert nem volt joghurt - 9 hónap emlékei
Hosszú hónapok után végre belenéztem a naptárba, mert őszintén érdekelt, hogy milyen nap van, hányadika, és hogy egyáltalán milyen évet írunk. Lapozgatás közben jutott eszembe, hogy bizony lassan eltelt egy év, mióta megtudtuk, hamarosan Lölő is velünk lesz.
Micsoda egy év van mögöttünk! Életünk talán legszebb, legizgalmasabb és legkülönlegesebb hónapjai ezek. Érdekes, mert azt mondják, a nő rögtön érzi, hogy testében van még egy élet, ehhez képest a férjem volt az, aki az első pillanattól kezdve gyanakodott. Pedig akkor még nem is sírtam cukormentes joghurt miatt a boltban és a híradón sem hatódtam meg. Ezekről később…
Az első napok
„Járjunk csak ennek utána!” – mondogatta a férjem, ezzel pedig bogarat tett a fülembe. És utána is jártunk. Nekünk bizony Lölőcskénk lesz. :) Az első napok, sőt, az első hónap is úgy telt el, hogy minden egyes nap, ha egyedül voltam, a tükörben beszélgettem magammal arról, hogy nekünk bizony hamarosan gyermekünk születik. Az egész olyan hihetetlennek tűnt: anya leszek, a férjemből pedig, hipp-hopp, apa. Semmi változást nem érzékeltem, se egy rosszullét, se nagy has, csak a gondolatok. Nehogy azt gondold, hogy azt hittem, az első pillanatban óriásira növök! De éppen ez a „változatlanság” tette annyira hihetetlenné az egészet. Tényleg anya leszek?
Segítség, végem van!
Hétfőn időpontom volt az okmányirodában. A Lölővel közös ötödik hetünk első napján. Öt megállót már három busszal tettem meg, mert nem tudtam, túlélem-e az utazást. Mereven néztem az előttem lévő ülésre fröccsent kávéfoltot (remélem, az volt, akkor azzal nyugtattam magam), és mantráztam, hogy jól vagyok, nincs semmi baj. Egy buszról leszálltam, a másikra fel, aztán onnan le, majd fel a harmadikra. Az utolsónál már csak hátul volt hely, az embertelen motorzaj miatt csak ordítós üléseknek hívott résznél. Szenvedtem. Borzalmasan rosszul voltam. Az okmányirodába érve már úgy éreztem magam, mint Leonardo DiCaprio A visszatérőben. Ügyeket intézni viszont – természetesen – nem tudtam, mert közölték, hogy ez meg az hiányzik hozzá. A nagy semmi után valahogy hazatántorogtam, már nem tudom, hogyan sikerült. De a nagy történések után egy fél napot aludtam, és kiborultam azon, hogy az egyetlen dolog, amit meg tudnék enni, már le van fagyasztva... Nagyjából három hétig így, émelyegve lebegtem. Az éjszakai alvásokkal pedig már hadilábon álltam, na és azok az álmok! Sajnálom, hogy nem jegyeztem le, nagyjából húsz horrorfilmnek lehetne most egy jó kis forgatókönyve.
És ekkor láttam meg egy kis kukackát az ultrahangos felvételen – kezdtem elhinni, hogy anya leszek. :)
Oldalak
