Agymenő blog - Akik önként vállalják magányt
Azt hiszem, ma népbetegség az önként vállalt magány. Szerintem nem él ember a Földön, de legalábbis kevés, aki ne találkozott volna élete során a tipikus esettel: a céltudatos egyénnel. Az a fajta, aki valóban tesz a boldogulásáért, becsülettel. A jelszavuk, tipizált eszméjük azonban fogcsikorgató: „Nincs időm semmire, először elérem a céljaim és aztán lesz majd kapcsolat.”
Nos, valahol érthető, valahol azonban mélyen elgondolkodtatott, mivel én is hiszek dolgokban. Rögtön elsőként abban a hiperpink gondolatban, hogy azok az emberek, akiknek társaságát önmagunk választjuk, igényünk van rá, azok nem hátráltatnak, hanem előremozdítanak. Idealista lennék? Eleve hiszem, ha egy kapcsolat és az azokban létező felek nem tartanak sehova, nem fejlődnek együtt és külön, akkor nem tartanak sehova. Nincs jövőjük, csak toporognak, jobb esetben körbe-körbe járnak.
Tehát kifúrja az oldalam a kíváncsiság. Dolgozó nő vagyok, sportolok, hobbijaim is vannak... Mégis, ha valaki olyannal találkozom, akkor időnként szakítok időt rá. Nagyon divatos lett férfiaknál és nőknél egyaránt ez a jelmondat. Viszont azt is sikerült megtudnom a számtalan őszintén dumálgatós ismerősnek köszönhetően, hogy csupán kifogás. Mindenki keresi a párját, mindenkinek szüksége lenne arra a „valamire”, amitől kerekké válnak a dolgok.
Miért kell egyedül járni az utunkat? Ettől még nem végzi el senki a munkánk, nem megy le helyettünk edzeni és a barátainkat is tutira megtarthatjuk. Sokan szánalmasnak ítélik a képet, amikor egy pár ül és a gépeiken pötyögnek egymás mellett. (Na, nem chatelnek, hanem dolgoznak!) Viszont nagyon jó érzés, amikor felsóhajtasz egy nehezebb munkaszakasz után, kitipegsz egy teáért, vagy sörért és adsz egy cuppanóst a párodnak, mielőtt visszaülnél dolgozni. Ettől nem szakadnak le a felhők az égről és a folyó sem kezd visszafelé folyni ;)
Ma mindenki, mindent egyedül akar birtokolni. Lakást, kocsit... Mindent! Részben persze értem... De nem jobb, ha van valaki, akivel „összeadsz és szorzol”? Egy sikeres project után bitang jó vedelni a barátokkal, de ezt már csak egy dologgal lehet fokozni: ha hazamész és otthon folytatod az ünneplést a pároddal!
Egy igazi partner, de a barátok is... Megértik a céljaid és nem állnak az utadba. Sokkal inkább segítenek, ha elakadsz, felfrissítenek, esetleg ötleteket adnak. És igen, mindenkinek vannak napjai, amikor kilátástalannak tartja az életét, a harcot, amit a céljaiért folytat. Ekkor jön jól a társ, aki segít fellélegezni, felállni, rámutat arra, hogy jó úton jársz, hogy minden megvan benned ahhoz, hogy azzá válj, ami lenni szeretnél. Ettől nem kell közös néven lennie a kocsinak és a kéglid sem kell bevágni a perselybe. Viszont az út... Az lehet közös. A karrierizmus jól megfér olyan felek között, ahol mindketten csőlátásúak, viszont azt a kevés szabadidőt, amivel rendelkeznek boldogsággal töltik el. Akár csak a tévé előtt punnyadsz, akár sportolsz, akár szeretkezel... A lényeg ugyanaz: együtt rohantok és együtt lassítotok. Ez a ritmikus „együttlélegzés” hiányzik az emberekből, mert azt hiszik, hogy elveszíthetik a célt. De csak a túl gyors hajó téveszt irányt. Az átgondolt, megfontolt lépésekkel felépített élet ugyan kaphat gellert, de nehezebben billen ki, mint a vágtató, ziháló, mindig pánikkal előretörő.
De tegyük fel, hogy megkapja mindenki az idejét és a célszalag után jön a happy end... Mikor is? Ha szerencsés, akkor 30 körül. Ha kevésbé, akkor 40. Ha peches: soha. Amikor élvezhetné munkája gyümölcsét, addigra az élet egy jó része elmúlt, az órában pergő homok alján nagyobb a domb, mint ahonnan szivárog lefele.
Rengeteg sikeres embert látok, aki céljait elérvén kétségbeesetten kutatja azt, akivel ezt megoszthatná... De már késő. Az a barna szépség már megörgedett, akinek emlékével vígasztalta magát a magányos estéken, amikor épp senkit nem cibált haza egy alkalmi kettyintésre, vagy már egy olyan mellett kötött ki, aki épp annyi időt talált számára, amennyivel ő beérte. A szőke herceg is megkopaszodott, a lova már rég kolbászban nyugszik és lássuk be, a szenvedélye is megkopott, vagy épp fogott egy hercegnőt és orvul elvette feleségül, átlag 2-4 porontyot beiktatva, míg TE a céljaid kergetted. És igen, milliószor gondoltál rá, hogy majd, egyszer, valamikor... Vele leszel. Az élet lehetőségeket ad, de ha nem élsz vele: kiölti rád a nyelvét és rohadtul beint. Aztán jöhet a párnába sírás elalvás előtt, ha már kitetted a fogaid egy pohárba.
A jobbik verzió, hogy félúton az örgedés felé egymásra találtok, a gyermekek szalagavatóján egyforma színű járókereten támaszkodtok és este azon filóztok, hogy ki kapcsolja le a villanyt? Ma kinek fáj kevésbé a dereka, háta, prosztatája, fittyfenéje... Bravo! Ez lenne a jó irány?
Közösen is lehet versenyt nyerni, ilyen a váltó az úszásban, futásban...stb. Egy ölelés, ami reggel elindítja a napodat és egy kucorodás, ami a végét jelzi. Lehet, hogy nem marad sok időtök egymásra, de mégis... Ő van ott, veled van, vivjátok a harcaitokat, de hátatok mindig védi a másik. Nem kéri számon, hol voltál és miért nyomkodod a gépet még éjszaka is, csak nyom egy puszit a homlokodra és kész. Esetleg elrabol egy fergeteges légyottra és máris csattoghatsz vissza a melódhoz.
Életünk nagy döntéseinél, válaszútjainál mindig magányosak vagyunk. Senki nem tud helyettünk dönteni, sem élni, sem meghalni. A köztes időben miért kellene önkéntes magányba elsorvadnunk?
Oldalak
Hasonló cikkek
