Hogyan járjuk be Európát? Egy rendhagyó útinapló

Kinek ne jutott volna már eszébe, hogy fogja magát, beül a kocsiba, és egyszerűen nekivág Európának? Míg mások elakadtak az álmodozásnál, én tavaly valóban autóba szálltam, és nekiindultam a vén kontinensnek. A most induló cikksorozatban elmesélek mindent, ami az útikönyvekből kimaradt. Ma Franciaország felé vesszük az irányt.

Szeged, 2009. Egy kis belvárosi lakásban tervezgettem, hogy hétvégén meglátogatom a családom, a Pécs melletti Orfűn. Ekkor kaptam a telefonhívást fogadott keresztapámtól – akit ezúttal hívjunk csak Józsinak, mivel ez a neve –, hogy ő jelenleg Ukrajnában nyaral (!) és örömére szolgálna, ha vele tartanék a hazaúton Franciaországba. Mivel nekem eleve van bizonyos kötődésem az államhoz, és a franciákhoz általában - amiről majd egy későbbi cikkben biztosan beszámolok - habozás nélkül igent mondtam.

Muszáj a túrórudi

Alig vártam, hogy visszatérhessek franciahonba, és most ,hogy kosztot és kvártélyt ajánlottak határozatlan időre, végtelen lelkesedéssel csomagoltam össze, és utaztam haza Baranyába az utolsó hétvégére. Pár nappal később, családom pécsi lakása előtt várt a francia, Moselle megyei rendszámtáblát viselő, hatalmas szürke kombi. Jó, hogy nem készültem termetesebb poggyászokkal, mert a csomagtartó, amibe itthon használatos kisautómmal probléma nélkül beparkolhatnék, telis tele volt sárga TV paprikával. A hűtőtáskák funkcióját akkor még nem értettem, de kiderült, hogy a paprikához van köze. Rakományunk olyan termékekből állt, amiből Magyarországon nevelkedett franciaországi polgártársaink hiányt szenvednek. Túrórudi, paprika, kolbász, és némi paracetamol alapú lázcsillapító. Mielőtt a „békafalók” földjére merészkedsz, javaslom mérlegeld, hogy meg tudsz-e élni a fenti hungarikumok nélkül! Utunk az M1-es autópályán zökkenőmentesen vezetett Alsó-Ausztriáig.

Az okmányok

Itt szeretném megjegyezni, hogy természetesen nincs szükség semmilyen más okmányra, mint a magyarországi tartózkodáshoz. Állandó határellenőrzés sehol sincs a teljes útvonalon, az esetleges rendőri igazoltatáskor pedig bármelyik államban elegendő felmutatni a magyar jogosítványt, illetve személyi igazolványt. Törvény garantálja, hogy elfogadják. Egyetlen olyan iratot szeretnék figyelmetekbe ajánlani, ami nem biztos, hogy mindenki tárcájában ott lapul, ez pedig az európai egészségbiztosítási kártya. Ez az Európai Gazdasági Térségben, így az EU minden államában, plusz Svájcban és Horvátországban jogosít fel orvosi ellátásra, a helyi állampolgárokéval azonos feltételekkel. Esetünkben ezzel jobb vigyázni, mert a kelet-európai modellhez szokott eszünkkel feltételezzük, hogy ingyen lesz az ellátásunk a fogadó országban. Sajnos Franciaország azon kevés területek egyike, ahol az orvosi ellátást ki kell fizetni, majd számla ellenében igényelhetjük vissza az összeget az illetékes egészségbiztosítási pénztártól. Jobb hát elkerülni a komolyabb sérüléseket és megbetegedéseket, mert átmenetileg euró százasokkal könnyíthetnek zsebünkön a kórházi számlák.

Aki Népszabadsággal takarózik

Mivel a papírjaink rendben voltak, és makkegészségesek voltunk, egy osztrák autópálya matrica beszerzését követően átvettem a volánt, és a GPS-ből érkező, francia női hangon duruzsoló utasítások teljes ignorálásával áthajtottam az országon. Hosszában. Ez a Magyarországon megszokott 130 Km/h-s maximummal igénybe vett pár órát, de ez idő alatt az úthibákon kívül semmilyen akadállyal nem néztünk szembe. Úthibák viszont akadnak bőven. A magyarországi viszonyok autópályák tekintetében messze jobbak, mint az osztrák helyzet, a német pálya helyenként silány állapotáról már nem is szólva. Míg én az osztrák és német utakat faltam, útitársam a hátsó bőrülésen aludt, egy Népszabadsággal, vagy Magyar Nemzettel betakarózva. A politikai pártatlanság jegyében inkább nem emlékszem melyik volt, Regensburgban egyébként is kevés a francia, aki magyar újsággal takarózik. Még kevesebben el is olvassák.

Bonyodalmak a pályán

A sebességkorlátozás alól felmentett híres német autópályaszakaszok messzemenőkig megkönnyítik a vezetést. 160-170 körüli tempóval a belső sávban viszonylag zavartalanul haladhatunk, csak jobbra kell figyelni, és ritkán jelennek meg előttünk, vagy mögöttünk más járművek, akik sávváltásra kényszerítenének. Már félúton járhattunk, mikor fel kellett vernem békésen alvó barátomat, mivel a kocsija franciául beszélt hozzám. Nem a GPS, ez közvetlenül a gépből jött, ami lassulni kezdett, minden ok nélkül. A hibaüzenetből elsőre csak az „anomalie” (rendellenesség) szót sikerült kiszűrnöm, ami cseppet nyugtalanítólag hatott az adott helyzetben, három zsák paprikával a csomagtartóban, a belső sávban, Bajorország mélyén.

Ha kíváncsiak vagytok a végkifejletre, hogy miként jutottunk el a festői Lotaringiába (Lorraine), és mennyi mindent tanultam még a franciákról a franciáktól, olvassátok a folytatást a jövő héten, itt a FemCafe.hu-n!