Gergely Róbert: Nem szeretnék szánalmas lenni a színpadon - Interjú
A karanténélményeiről, színházról és terveiről faggattuk a kétszeres eMeRTon-díjas magyar énekes-színészt.
Nem szegte lelkesedését a karantén
Gergely Róbert sokoldalú előadóművész, aki a színházban, koncerteken, filmforgatásokon és a szinkronstúdiókban egyaránt otthonosan mozog. Már több mint 10 éve, hogy új felelősségkörrel gyarapodott: színházigazgató lett, megalapította a nevével fémjelzett Gergely Theátert, mely az elmúlt években egyre sikeresebbé vált. Országszerte hívják őket vendégszerepelni, egyre több előadással büszkélkedhettek. Jött aztán 2020, a koronavírus és a karantén, ami keresztülhúzta a művész számításait. Szerencsésnek érzi magát ugyanakkor, hiszen egy mesés kertes házban él, ahol a házkörüli- és kerti munkákkal el tudta magát foglalni ebben a passzív időszakban is.
Az utóbbi hetekben azonban az élete ismét felgyorsult, szaporodnak a megkeresések, ő pedig túl a 60-on is ugyanolyan lelkesedéssel és tettvággyal dolgozik, mint évtizedekkel ezelőtt. Az érceshangú sármőrrel a Balaton északi partján, Révfülöpön beszélgettünk a Duna TV-n nagy sikerrel futó Balatoni nyár című műsor forgatási napján, ahol vidáman mesélt terveiről és arról, hogyan élte meg a karantén okozta tétlen hónapokat.
Pár hónapja talán még elképzelhetetlennek tűnt, hogy itt kávézzunk a Balaton partján, pedig ha itt a nyár, a legtöbb ember irányba veszi a magyar tengert. Ha visszagondolsz, milyen ide fűződő emlékeket őrzöl?
Nagyon nagy szerencsém volt, mert mikor kisfiú voltam, a szüleimmel gyakran nyaraltunk a Balatonon, méghozzá Tihanyban. Újságírók lévén az újságíró üdülőben töltöttük a nyár végét, mert nekik akkor adták ki a szabadságokat. Már az iskola elkezdődött ilyenkor, de engem mindig kikértek egy-egy hétre, hogy együtt tudjunk vakációzni. Ennek az volt az előnye, hogy kevesen voltak már lent, hiszen nem volt főszezon. A hátránya viszont az volt, hogy minden reggel le kellet ülnöm a teraszra édesapámmal és tanulnom kellett körülbelül délig. Ezt kevésbé szerettem! (nevet) Az első emlékeim meghatározóak voltak, beleszerettem a Balatonba. Később, amikor már udvaroltam a lányoknak, véletlenszerűen mindig úgy alakult, hogy a családjuknak volt balatoni nyaralója, így a fiatalkorom jelentős részét is a környéken tölthettem nyaranta. Egy lóugrással előrébb, körülbelül 15-20 éve pedig édesanyám elköltözött Budapestről Siofókra és balatoni asszony lett. A kiskutyájával élnek, mert a férje sajnos időközben elment. Mi gyakran meglátogatjuk őt, vigyázunk rá, odafigyelünk, hogy ne legyen magányos. Mostanában miatta meghatározó számomra a Balaton.
Az elmúlt időszakban azonban csak a nosztalgia maradt, hiszen a kijárási korlátozás miatt a négy fal közé kényszerültünk. Hogyan élted meg a karantént?
A legrosszabb az volt, hogy senki nem tudhatta, meddig fog ez az állapot tartani. Életemben nem találkoztam ilyen helyzettel! Színházi ember vagyok, színész és színházcsináló, akinek meg kellett tanulnia egy új darabban szerepelni, ami a bezártságról szólt. A Lepkegyűjtő című darabban én zártam be Mirandát, az is egy beteges helyzet volt, de az csak egy előadás volt, ez viszont - kiszámoltam - 140 nap volt. Ennyi időt töltöttem önkéntes karanténban. Jól tudtam elviselni, mert ennyi szabadság még soha nem zuhant rám egyszerre, mint most. Ennek az időszaknak volt jó és rossz oldala is. Mindent meg kellett változtatni, új szokásokhoz kellett igazodnom, korlátozva voltam sok-sok mindenben. Mindeközben az egész olyan volt, mint egy nagy pihenés, ennek ellenére azt vettem észre, hogy a nagy tétlenségben egyre jobban elfáradtam. Nem úgy vagyok beállítva, hogy ezt az állapotot hosszan élvezzem, vannak perpetuum mobile típusú emberek, vagy nevezhetjük őket sztahanovistának is, én közéjük tartozom. Nem tudjuk, hogy kell azt csinálni, hogy nem csinálunk semmit! (nevet) Felértékelődött az, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért kertes házban élhetek. Hiába volt eddig is az enyém, most kezdtem el élvezni csak igazán, mikor hallottam másoktól, hogy a lakótelepen, a 40-50 négyzetméteres sötét lakásukban voltak kénytelenek átvészelni a bezártságot. Nekem semmi okom nem volt nyavalygásra vagy panaszra. Szinte minden napot a kertben töltöttem, sokszor pedig a fiam, Simon segítségével végeztük a ház körüli munkát.
A karantén előtt nagyon aktív életet éltél, vezetted a Gergely Théatert, rendeztél és több darabban is játszottál, szinkronizáltál, koncerteken öregbítetted Szécsi Pál örökségét - hirtelen ebből nulla lett. Milyen kis kapuk voltak, amelyeket kihasználva mégis tudtad folytatni a munkát?
Nekünk, művészeknek nagyon fontos volt az, hogy példát mutassunk mások számára. Komolyan vettük a felhívást, otthon maradtunk, az ember pedig megpróbál ebben a helyzetben is produktív lenni a lehetőségeihez képest. Márciusban bemutatónk lett volna, az Ami késik, nem múlik című zenés vígjátékot vittük volna színpadra. A színház nem az a műfaj, amit home office-ban lehet csinálni, de mi házi körülmények között felvettünk egy videóklipet az egyik dalhoz, amit én adok elő. Később a fiam segítségének köszönhetően már néhány szinkronszöveget is fel tudtam venni otthon egy mini stúdióban, így az ilyen jellegű munkáimat is folytatni tudtam. Az újragondolásra, tervezésre is jó időszak volt ez, na meg arra, hogy kipróbáljon az ember új dolgokat az otthonában, amikkel eddig nem kísérletezett, mert nem volt rá érkezése...
Nálad ez miben nyilvánult meg?
Elkezdtem felfelfedezni a konyhámat. A testvéremnek, Andreának van egy fantasztikus epertorta receptje, amit időről-időre elkészített, én pedig úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. Sokat gyakoroltam, mire jó lett, de most már vendégeket is merek hívni, hogy megkósoltják. Annyi gond volt ezzel a projekttel, hogy a főzőcskézés miatt a plusz kilók feljöttek óhatatlanul. Most azon dolgozom, hogy ezek visszamenjenek. Júliust írunk, végre kezd újra beindulni az élet, így bízom benne, hogy az elfoglaltságok és az aktívabb napok nekem dolgoznak majd ilyen téren. Két hete már Romániában, Sajószentivánon léptünk fel, nyárra pedig szinte már tele a naptár előadásokkal. Most hirtelen átestünk a ló túloldalára, mindent egyszerre szeretnének, nekem meg mindent egyszerre kell cipelni.
Magánszínházat csinálni bátorság, mivel költséges és sok energiát kíván az alapítótól, viszont megadja azt a szabadságot is, hogy magad dönthetsz arról, milyen előadásokat engedsz be a színpadra. Ennyi drámai történés után a nézők kiéhezve várnak a szórakozásra, de művészként mit tudtok átadni üzenetként, értékként a darabokkal az önfeledt kikapcsolódáson túl?
Nem hiszek abban, hogy jó színházat lehet csinálni pénz nélkül. Jelentős anyagi erőforrást igényel, ha valaki ilyen fába vágja a fejszéjét, nálunk ez sincsen másképp. Nálunk a színház közügy, közös munka a színészeimmel. Egy évvel ezelőtt leültünk az asztalhoz, hogy kitaláljuk, milyen darabot csináljunk következőnek. Mesedarabot szerettünk volna, de abban biztosak voltunk, hogy nem a százmillimodik Grimm mese feldolgozást, Mátyás király történetet vagy A kis herceget szeretnénk színpadra vinni. Egy évvel ezelőtt a médiából ömlöttek a rossz hírek: a bolygó haldoklik, a klímaváltozás elpuszítja hamarosan az emberiséget. Égett az Amazonas, víz alá süllyedt Velence, olvadtak a jéghegyek, szennyeződtek az óceánok, pusztultak az állatok. Mivel erről szólt a valóság, úgy döntöttünk, hogy a mesénknek erről kell szólnia. Szerettük volna abba az irányba elvinni a gyerek figyelmét, hogy megmutatjuk, hogy ne szennyezzük a világunkat, hogyan óvjuk a környezetünket, ha csak kicsiben is, gyerekszinten. Így született meg A lángos és palacsinta, avagy a Föld megmentése. Ma már, amikor újra elkezdjük próbálni ezt a darabot, nem lehet kihagyni belőle a vírust sem. A felnőtteknek pedig a már korábban említett, Ami késik, nem múlik című új darabunkkal készülünk, ami inkább a szórakoztatásról szól.
A színészet mellett az éneklés legalább annyira fontos az életedben. Már hosszú évek óta ápolod Szécsi Pál örökségét. Mik a további terveid ezzel a projekttel?
Ez egy édes teher, mert ezeket a dalokat mindenki szereti és ismeri, ezek a koncertek, estek már beépültek az életembe. Minden nyáron Csillebérc ad helyszínt ennek a produkciónak, most már beszélgetek róla úgy, hogy ez hagyomány. A harmadik nyár, ami nem múlik el anélkül, hogy ezek a slágerek felcsendülnének. Élő zenekarral, tánckarral, bejátszásokkal és vendégművészekkel készülünk. Ez mindig egy jó este, egy jutalomjáték. Kipróbált, örökzöld dalok, aminek örül a közönség. Szécsi Pál már ikon, legenda, az ő dalait énekelni öröm és buli, nem pedig feladat. Ezen a nyáron új társelőadókat hívtam, ott lesz velem Békefi Viki, aki tavaly megnyerte a Sztárban sztár leszek! című tehetségkutatót, valamint a párja, Feng Ya Ou Ferenc, akik duettben adják elő majd a Csak egy tánc volt és a Két összeillő embert. Az elmúlt években jól működötött ez az ötlet, többek között Malek Andrea, Kökény Attila, Pál Dénes és Tóth Andi is örömmel énekelték a Szécsi Pál-dalokat. Remélem, még sokáig énekelhetjük együtt ezeket a dalokat, mert azt remélem, hogy még sok generációval később is tovább él majd ennek a tragikusan fiatalon elhunyt magyar táncdalénekesnek az emléke és a dalai.
Nagyon rég voltál utoljára film- vagy sorozatszereplő, pedig szeretsz forgatni. Nem hiányzik az életedből a filmezés vagy van olyan szerepálmod, amit még mindenképpen szeretnél kipipálni a közeli jövőben?
Talán nem sokan tudják, de a karrierem elején én tudatosan filmszínésznek készültem. Valamiért azonban ez nem sikerült, nem láttak bennem fantáziát a filmrendezők, Gergely Robira nem volt igény. Ma már nem bánom ezt, mert kaptam valami sokkal szebbet, amivel szintén szórakoztathatok, szeretek táncdalénekes lenni, szeretek színházat csinálni. Manapság már koromból adódóan megtalálnak az apaszerepek, már nem a lázas hősszerelmest kell alakítanom, jó érzés megérkezni ebbe az új minőségbe. Jól érzem magamat azokban a szerepekben, ami éppen én vagyok, nem kell öregíteni vagy fiatalítani. Egy hatvan pluszos színésznek vagy színésznőnek már nagyon kell vigyáznia azzal, milyen feladatra bólint rá. Ha csak annyi a cél, hogy a végén bekasszírozza az ember a tapsot, akkor bármit elvállal, még akkor is, ha szánalmas. Fel kell ismerni azt, hogy már én sem vagyok többé bon vivant. Semmi baj nincs ezzel, csak észnél kell lenni.
A gasztroműsorvezető régi és új életéről mesélt exkluzív interjúban, de elárulta azt is, mi az egyik legkedvesebb hobbija a konyhaművészeten túl.
Leadfotó és fotók: Femcafe.hu / Kunos Attila
Oldalak
Hasonló cikkek
