„Nem lehetünk mindig csillámpónik!”
Amikor leadtam az éves tervet arról, hogy mikor milyen témákban fogok írni, akkor még nem tudtam, hogy mostanra mélyebb, saját példával is ki fogom egészíteni a cikkem. Akkor még csak az lebegett előttem, hogy a tanévkezdést követő hajrá után a szülők jellemzően októberre kerülnek a hullámvasút alsó ívére. És jó lenne ezzel valamit kezdeni!
Apropó! Kell-e mindig valamit „kezdeni” magunkkal? A „hurráoptimizmus” azt hirdeti, hogy mindig jókedvet kell magunknak „csinálni”. Persze sokkal jobb úgy az élet, ha nyitottak vagyunk a jóra, szépre, de a negatív(nak ítélt) érzéseink és gondolataink kizárásáért hosszútávon nagy árat fizetünk. Azzal, hogy hárítani igyekszünk bizonyos zavaró, fenyegető vagy kellemetlen élménytartalmakat, attól azok nem tűnnek el, hanem felhalmozódnak a lelkünk bugyraiban. Bár rejtve maradnak előlünk, mégis képesek szorongást okozni. Ez a működés nem egy másnapra levetkőzhető rossz szokás, annyi viszont feltétlen megtehető a felnőttség egy bizonyos szintjén, hogy elkezdjük tudatosan figyelni magunkat az éppen aktuális nehézségeinkben.
A fájdalom kikerülhetetlen, de a szenvedés nem az egyetlen opció
Életszerű, hogy időnként direkt „félretesszük” az érzéseinket, hiszen nem mindig vagyunk olyan helyzetben, hogy teljes érzelmi intenzitással megélhessük a történteket. Viszont fontos megtalálnunk a módját, hogy ezt később megtegyük valamilyen formában, mert valójában rengeteg energiát emészt fel ez a „munkamód”, amit máshonnan vonunk el. A mentális jóllétünk fenntartásához szükséges tartós hiányállapot pedig zavarokhoz vezet. Azaz ne elnyomni igyekezzünk a kellemetlen gondolatainkat, megéléseinket, hanem verbalizálni – szavakba önteni –, megtalálni, akivel megoszthatjuk őket, hagyni, hogy elgondolkodtassanak. Igen is vannak olyan élethelyzetek, amikor az a normális – és egészséges –, ha megéljük a csalódottságunkat, bánatunkat, veszteségünket, akár dühünket.
A lelki rugalmasság fontosabb, mint az állandó jókedv
Barbie
Barbie igazán szuper. Nem csak azért, mert divatos és vidám, hanem azért is, mert már sok-sok éve segíti a lányokat (és a fiúkat is), hogy először eljátsszák, aztán pedig megvalósítsák az álmaikat. Nem véletlenül hirdeti: Lehetnél, ami csak szeretnél.
A rezíliencia egyre többet emlegetett fogalom. Vagyis annak képessége, hogy kihívásokkal teli helyzetekből, viszonylag rövid idő után, vissza tudunk-e lendülni egy kiegyensúlyozottabb lelkiállapotba. Persze lehet arra törekedni, hogy minden nehézséget „ajándékként”, mindent akadályt „próbatételként”, minden terhelt élethelyzetet „tanításként” tudjuk megélni. Mégis olyan emberi, amikor valaki bevallja, hogy megrémíti az a nehézség, elbizonytalanítja az az akadály, lesújtja az a teher – mielőtt képes lenne erőt venni magán. Nagyobb mozgásteret, vagyis kibontakozási – fejlődési – lehetőséget látok a fönt és lent megtapasztalásában, mert így rajzolódik ki a honnan hová jutottam-ív, önmagunkhoz képest.
Mosoly-könny libikóka
Saját példát is ígértem. Két hónappal ezelőtt meghalt az apukám. A búcsúnk nyomán érzett gyász időnként olyan lehengerlő, hogyha akarnék, se tudnék kitérni előle. Olyankor csak ülök vele, és hagyom, hadd érezzem! Szinte szép ilyen nagyot érezni. Egy éles metszésnek érzem a szívem körül, ami húst nem roncsolt, ezért szépen gyógyul majd, tudom, csak időbe telik. Máskor olyan, mintha egy feneketlen kút mélyéről törnének elő az emlékeim, a könnyem íze is más, ahogy a számig ereszkedik. A saját bőrömön tapasztalom, hogy „a mai világban” mennyire beszűkült a gyász tere. Csak azért tudom ilyen pontosan megfogalmazni ezeket a belső képeimet, mert időt szánok rájuk. Körülbelül hetente egyszer, szinte menetrendszerűen. Elhordozom másfél hétig is, de olyankor egyre inkább a torkomba gubózik és váratlanul önt el. Mint egy felhő, olyan vagyok most – magyarázom a kisfiamnak, hogy ne terhelje meg a rám törő szomorúság. A könnyeimmel most az életet öntözöm, mint a felhőkből hulló eső a földet. Így tudok másnap nevetni, örülni, jönni-menni, kivenni a részem a mindennapokból. De ehhez kell, hogy legyenek olyan óráim, amikor nem akarok mindenáron „jól lenni”. Mert „ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek” (Máté 3,16).
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
