Futás
Nemrég elkezdtem újra futni. Világ életemben utáltam a futást. Unalmasnak, monotonnak tartottam, igaz, előtte sohasem próbáltam, hogy milyen, de már jó előre kitaláltam, hogy azt nem szeretem. Persze, a suliban futottunk iskolakört, de hol van az má' ?! Biztos ismered, "nem, én nem szeretem a gombát", közben sohasem kóstoltad, azt sem tudod, milyen az íze.
Egy csalódás után kezdődött minden
Pár éve volt egy elég komoly "lelki traumám", csalódtam egy nőben... :) Utólag persze nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az történt, ami, de akkor nagyon kivoltam. Talán még soha úgy... Voltak olyan napok, hogy előadás előtt kisminkeltem magam “bohócnak", mert egy nagyon kis játékos feladatom volt a Szépség és a Szörnyetegben, bementem a színpadra, lejátszottuk az első jelenetet, kijöttem, elbújtam egy félreeső helyre sírni, gyorsan kijavítottam a sminkem és szinte úgy löktek be a színpadra, hogy menj már, elhangzott a végszód! Teljesen szét voltam zuhanva. Nem sok olyan nehézség volt az életemben, amit a színpadon ne tudtam volna kizárni, az épp aktuális magánéleti problémám a teljesítményem rovására ment volna, de ez...
A lényeg, hogy padlón voltam. Egyszer csak jött egy pillanat, amikor elhatároztam, kirángatom magam a saját hajamnál fogva ebből a sz@rból. Egy fiatal életerős srác vagyok, csak azért, mert valaki nem azt gondolja a velem való kapcsolatáról, mint amit én gondoltam bele, nem fogok a Dunának menni. És elkezdtem futni.
Először csak 5 percet, másnap 8-at és így tovább. Nagyon hamar eljutottam odáig, hogy 18-20 percet gond nélkül le tudtam nyomni. Eleinte a Margit-szigettel szemben lévő, fákkal szegélyezett pesti rakparti sétányon kocogtam, de mikor már ez a táv nem elégített ki, gondoltam egyet, és átmentem a szigetre. Már első alkalommal le tudtam futni a "szigetkört" a közel két hetes előkészületnek köszönhetően, ami megközelítőleg 5300 méter. ÁÁÁÁ! Nagyon büszke voltam magamra. De valójában az igazi “munka” csak ezután következett. Ugyanis kitaláltam, hogy edzés közben úgy veszem a levegőt, hogy a ki és belégzést megerősítem egy - egy varázsszóval :) Vagyis minden belégzéssel azt mondtam a fejemben, hogy MEGBOCSÁJTÁS és minden kilégzésnél azt, hogy ELENGEDÉS.
Arra utasítottam magam, vagy ha úgy jobban tetszik, az elmém, hogy minden kilégzéssel egyre több és több negatív energiát kidobjak a testemből. (Baszki, most így visszaolvasva elég hülye ez a mondat, de ettől még így volt. Ráadásul működött!) Pár perc intenzív koncentrálás után azt éreztem, hogy repülök! Nem fájtak az izmaim, a térdem se sajgott, hanem teljesen könnyedén, mint egy olajozott, futásra tervezett gépezet, a testem végezte a dolgát, én meg majd kiugrottam a bőrömből, olyan boldog voltam! Magyarul a fizikai testmozgást összekötöttem egyfajta lelki megtisztulással és nagyon bevált.
Egy kis idő elteltével már nem is az edzés miatt, hanem az érzés miatt vágytam a szigetre. Az elme összekötötte a futást a szabadság érzetével. Így is volt! Miközben rótta a lábam a kilométereket, percről percre szabadabb és szabadabb lettem! Óriási volt! Persze időről időre a testem azért nyavajgott, hogy itt fáj, vagy ott fáj, de csak az érzésre figyeltem! Szabad vagyok! És ha hiszed, ha nem, a napjaim is egyre jobbak lettek. Nemcsak a szigeten tett körök alatt figyeltem, hanem a hétköznapjaimban is arra koncentráltam, hogy kizárjam a negatív gondolatokat, felhagyjak a mély önsajnálattal, kidobjam azt, hisz nem szolgálja a fejlődésemet (!), és helyette rendre megpróbáltam felidézni magamban a szabadság a boldogság érzését.
Az elme tanítható
Nem mindig volt könnyű, de az idő egy igazi csodatevő. Na meg persze az elme. Tudom, hogy hülyén hangzik, de az elme tanítható. Egy egyszerű határozott mozdulathoz vagy szóhoz csatolsz egy cselekvést, azt kitartóan és rendszeresen gyakorolod, hamarosan automatikussá válik. Ezt csináljuk magunkkal tudat alatt is, csak nem biztos, hogy észrevesszük. Ha van olyan kollégád, barátod, aki szeret fikázni, fúrni-faragni, akkor mellette, feltéve, hogy nem figyelsz, azonnal te is elkezdesz. Vagy ha valaki folyton sajnálja magát, és az életét, mer' a világ sz@r és az élete is az, akkor pillanatok alatt te is egy olyan állapotba kerülhetsz, hogy csak a negatív dolgokat látod az életedben. Vagyis gondos és kitartó gyakorlással megtanítottuk észrevétlenül az elménket, hogy bizonyos szituációkban hogyan viselkedjen. Milyen helyzetekre, hogyan reagáljon.
Pontosan ugyanennyi energia befektetéssel megtaníthatunk magunknak (pontosabban az elménket) más reakciókat is. Ha például észreveszem, hogy valaki szeretne épp "lerántani", a figyelmemmel és egyben az energiámmal felé fordulva a szomorkodáson/án keresztül lecsapolni az "életerőmet", csak egyszerűen mosolygok, szeretetet küldök felé, de nem megyek bele a játékába. Más témát dobok fel, esetleg felhívom a figyelmét, hogy a bizonyos szituációkra talán érdemes más szemmel is tekinteni, más szemszögből is megvizsgálni, átgondolni, hogy a másik mit gondolhatott, miért viselkedett úgy, hiszen a saját szemszögéből nézve mindig mindenkinek igaza van. Kérdés, hogy mennyire vagy "bölcs" ahhoz, hogy megbocsáss, elnéző légy. Ha meglátod a másikban, hogy ő ugyanannyira sebezhető mint te, ugyanannyira fél, szomorú, boldogtalan, elégedetlen mint te, vagy bárki más, rájössz, hogy mindenki csak "az életéért küzd", az igazáért... már nem tudsz igazán haragudni senkire. A megbocsájtás nem tesz gyengévé. ;)
Oldalak
